Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

SCAPIN, A SZEMFÉNYVESZTŐ

Debreceni Csokonai Színház

 Moliere e késői darabját talán nem játsszák túl gyakran. A Vidéki Színházak Fesztiválja keretében láthatta a budapesti közönség Silviu Purcarete rendezésében 2012. szeptember 15-én, a Thália Színház nagyszínpadán pergő, hang- és fényeffektusokkal is megtűzdelt vígjátékot. Most Rideg Zsófia fordításában láthattuk, aki egyben a dramaturg is.

A reneszánsz korra a kezdés előtt már színen ülő idősebb hölgy kezében lévő ruha utal, amit elmerülten varrogat lágy zene mellett, amit közben egy vihar azért megszakít. A többi szereplő jelmeze akár mai is lehetne. Igaz, bizonyos kellékek – „antik” vezetékes telefon, hordozható ócska rádió – a múlt századot idézik.

Az előadás egészét a mozgalmasság, dinamizmus jellemzi. Függöny sincs. A cselekmény lassan kibontakozik, csordogál, a legvégén természetesen összesűrűsödik – a két felvonás azonban lényegében végig mozgással és zenével-zajjal telített. Ebben nem kis szerepe van a – kellően koszos üvegekkel rendelkező – forgóajtónak.

Scapin alakja kiemelkedik mind mozgásban, mind szellemességben (Trill Zsolt). Ehhez kellő alapot nyújt a díszlet (rengeteg székkel és néhány asztallal) és a számos kellék, köztük hatalmas nylonzacskók. (Díszlet, jelmez és „light design” Helmut Stürmer munkája).

A két fiatalember megjelenésben is igen eltér egymástól, nemcsak karakterben – az alapprobléma azonos: a szerelem. A félszeg, szinte „szerencsétlen” Octave – Rácz József, a „kövér”, folyton-evő Leander: Mészáros Tibor. Olykor előtérbe kerül Szilveszter, Octave szolgája („nevelője”) – Vranyecz Artúr, aki ugyan menekülne gazdája (Argante) botütetései elől – fel-alá rohangálva a színpad előterében –, de aztán engedelmesen gazdájához „járul”.

És persze a két apa. Hol külön, hol egymással szemben, például az ál-vacsorán. A salátahalom bőröndbe söprése végül szintén bizonyára nehezen felejthető. (Argante – Varga József, Géronte – Garay Nagy Tamás.)

Lényegében végig a színen van Carle, a szolgáló (Olt Tamás) kellő méltósággal, szükség szerint olykor láthatatlanul, vagy recepciósként, vagy éppen felszolgálóként (a végén a hússzeleteket mindenki tányérjára odavágja, kivéve a dámát, Nérine-t reneszánsz ruhájában, parókában, rajta egy vitorlás hajó makettel: Oláh Zsuzsa).

Kedves-cserfes a két fiatalember szerelme. Zerbinette „cigánylányos” (Orosz Melinda), Jácint „jól neveltebb” (Szűcs Kata).

Az előadás valóban akár „bohózat” is lehet, ahogyan az ismertetőben olvashatjuk. Scapin szellemességét hol tudjuk követni, hol már annyira sűrű, hogy szinte csak sejtjük gondolatmenetét. Az ócska zongora külön fényt visz az előadásba, a rövid zenedarabok (Scapin játéka) önmagukban rengeteget kifejeznek (zongora: Szentai Cecília). Scapin hol mesterien kéreti magát, hol meggyőzően érvel, hol pedig menekül, akár egy magas székhalom tetejére is. Vagy rejtélyes alakká válik egy felfordított asztal tetején gubbasztva.

Az alapprobléma – mindkét papától pénz kicsikarása valamilyen módon – majdnem hogy lényegtelenné válik a számos más történés mögött. Hiszen Scapin, ahogyan önmagát jellemzi, nem szemfényvesztő, hanem – művész! Itt van például Argante – kissé hosszas – „leckéztetése”, ami azonban végül Scapin számára balul sül el.

Az előadás végén nem igazán lehet eldönteni, hogy Scapin véres balesete és halálra „készülése” újabb trükk-e a részéről a megbocsátások kicsikarásához az apáktól, vagy sem.

Az emberi butaság, hiszékenység megformálása sokunk számára emlékezetes marad.


Györgypál Katalin

(Megjelent a Kláris 2012/6. számában.)
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©