„Nagy ember a megvert szolga,
mert az ő szívében lakik a szabadság."
(Halldor Kiljan Laxness)
E két név: Karinthy Márton és Böhm György, már előre vetíti egy darab biztos sikerét.
Fűszerezzük meg az író nevével – Csurka István –, sózzuk meg egy kitűnő színészgárdával,
s máris úgy érezzük, nekünk ott kell lennünk a darab évadnyitó bemutatóján.
A nézők soraiban sok író, tanár és politikus képviseltette magát, köztük Bolgár György, az ATV Újságíróklubjának
vezetője is.
Kispolgári lakás helyszínén találjuk magunkat, melyet egy filmforgatás idejére béreltek ki. A filmben szereplő
színészekből feszültség árad. Hiányzik a régi, megszokott asszisztens, Szerdahelyi Kis (Sághy Tamás),
az új (Mikola Gergely) pedig képtelen a tehetségtelen, ám annál nagyobb szájú rendező baklövéseit,
rossz instrukcióit kiigazítani. Egri Márta és Zsurzs Kati az első pillanattól szavakkal,
testbeszéddel, eleinte visszafogott, majd nyílt lázadással száll szembe a csapongó, inkább a magánéletével
foglalkozó rendezővel. A lázadás előbb „leveréssel", kiutasítással végződik, de mikor kiderül, nincs
több pénz új színészekre, jön a „megkísértés": öt napot nem kell bejárni dolgozni, csak aláírni, és
plusz pénz is jár. A forgatás további sikerét tetézi, hogy visszatér Szerdahelyi Kis, és a megszokott tempójával,
tehetségével vezeti a színészeket. Látogatót is kapnak: a filmgyár vezetője, Böröczkei elvtárs (Balikó
Tamás) érkezik hozzájuk, aki átlátva a helyzetet, rendezővé nevezi ki Szerdahelyit. A forgatás sikerül,
ám az újonnan kinevezett személyisége „megbicsaklik" azzal a mondatával, hogy „Fizesd ki ezeket!",
és így „odazuhan", ahová a régi. Az ő munkája során is súlyos szavak, mondatok hangzottak el a nézőtér
felett, s az önmaga által babérkoszorús „ember" szájából kiejtett megjegyzés: „ne vedd őket emberszámba",
kérdések kapuját nyitja ki bennem. Miért lehet, illetve miért adnak egy tehetségtelen ember kezébe hatalmat?!
Meddig van tűrőképessége az alárendeltnek, s van-e joga a lázadáshoz?! A siker mennyire változtatja meg
valaki egyéniségét? Ráébred-e arra, hogy emberszámba kell venni, s nem letaposni azokat, akiknek a sikerét
köszönheti?! Az alárendelt ember meddig képes elmenni a megalkuvásban? Eladja magát harminc ezüstpénzért,
vagy nemet mond?!
Ezek olyan kérdések, ami a világ létezése, Ádám és Éva bűnbeesése óta mindig jelen vannak. Írók, költők minden
korban a hatalom bírálói voltak, sorok mögött megbújó igazságokkal üzentek, metaforák mögé bújva a cenzúra
elől.
Böhm György kiváló rendezése hagyta, hogy a néző magával vigye a darab mondanivalóját, s az múltidéző
beszélgetésekké váljon. Munkáját megkönnyítette a színészek teljes azonosulása szerepükkel, valamint
Kemenesi Tünde jelmezei és a Bátonyi György által tervezett díszletek.
Csurka István a magyar kritikai realisták soraiba állt be, talán picit engedve az ő keménységükből.
Tragikomédiája 1976-ban játszódik, nyitva hagyva számunka a kérdést: biztosan ez az időpont?
Hoffmann Katalin
Megjelent: Kláris, 2012/2.
