Irodalomtörténeti hivatkozások szerint Gorkij
legnépszerűbb, legtöbbet játszott
drámája a Kispolgárok (gyanúm
szerint az „Éjjeli menedékhely" ismertebb,
és talán többször is került
színpadra), amely egyben első színdarabja is, 1901-ben
keletkezett, még a csehovi időszakban, amikor Sztanyiszlavszkij
vitte sikerre az orosz realisták műveit. Gorkij műve kicsit
hasonlít még a csehovi „cselekménytelen"
szerkesztésre, itt-ott „felesleges"figurákkal
népesíti be a színpadot, de már a
Csehovénál erőteljesebb hangja is
érvényesül.
Ha mostanság nézzük a Kispolgárokat,
nem értjük, mitől félt a cári
rendőrség vagy erőszakszervezet a bemutató
alkalmával. Semmi lázítás nincs benne
– politikai téren –, persze jó tudni, hogy
Gorkij forradalmi hangulatú kirohanásait már
régen törölték a szövegből, ezek
amúgy is unalmassá tették a művet. Gorkij műve a
család örök harcáról, szülők
és gyerekek
életformaváltásáról, illetve az
abból fakadó konfliktusokról szól. Ki
hogyan sínyli meg közvetlen családtagja tőle
eltérő tetteit, bele tud-e törődni egy másfajta
életmódba, alkalmazkodik-e egyik nemzedék a
másikhoz? A szakadék óriási, de tudjuk,
hogy a fiatalon lázadó gyerekek idővel maguk is a
szüleikhez fognak hasonlítani, s ők fognak küzdeni
saját gyerekeikkel.
Zsámbéki Gábor – a darab
rendezőjeként – kissé
„posztmodernesítette" Gorkijt, aki minden művében
állást foglalt, keményen ítélt a
régi rend képviselői felett, kiállt az új
politika, az új életforma mellett, s bátran
vállalta mindezt. A „Kispolgárok" az
átkosban – a szovjetben is – az 1905-ös
forradalmat előkészítő lázadás realista
megtestesülése volt. Ez már a múlté.
Zsámbéki nem foglal állást, épp azt
rendezi meg, hogyan lehet mindenkinek igaza. Még ha ellenszenves
is, nem bűnös. Távol áll tőle, hogy
elítélje az öregeket, a maradiakat, vagy a
léhűtő semmirekellőket, de a lázadókat,
öngyilkosokat, a szerelemféltőket se. Napjaink
toleráns elvárása ez.
Vaszilij Besszemjonov, a drámabeli apa és
felesége, Akulina Ivanovna bármenyire is ósdiak
és ellenszenves a maradiságuk, a férfi
esztelenül kuporgat, fösvény, kicsinyes, párja
buta és értetlen, mai szemmel nézve mindkettő
csődtömeg, inkább sajnálatra méltók,
mint pusztulni valók. Lányuk, Tatyána,
öngyilkosságba menekül, amikor szerelme másik
lányt vesz feleségül, fiuk, Pjotr, otthagyta az
egyetemet, most a csinos albérlő asszonnyal szűri össze a
levet. Nevelt fiuk – Nyíl – fellázad
fösvény nevelőapja ellen, és a cserfes
Poljával együtt hagyja el a házat. De a többiek
is üde színfoltot jelentenek a kispolgári
házban, a habókos madarász, Percsihin, vagy a
mindig részeg kórista, a feleselő szolgáló,
vagy a világmegváltó Siskin.
Bagossy Levente díszlete egy összedőlő
félben lévő faházat varázsolt a
színpadra, ahol ferde a pad, és az asztal lapja
leér a földig, a felvonás végére kidől
a ház fala, és árok választja el a
bejáratot a járdától, amiről
ellopták a keresztgerendát. A díszlet nem a belső
tereket mutatja, hanem a ház külső képét,
aminek előterében zajlanak az események. A
berendezést egy jókora szamovár képezi, a
kispolgári lét szimbóluma, amit a cselédnek
kell behoznia mindennap, s ha ő már nem bírja, a
többiek (a család tagjai, lakók) nem szívesen
alacsonyodnak le a cipelés szintjére.
Szakács Györgyi jelmezei kortalanok,
átlagos polgári öltözetet mutatnak,
talán Percsihin szőrös bekecse és Tyetyerev
nadrágból kilógó szakadt holmija a
kivétel.
A feszes, zárt előadás színészei
egyenrangúak. A megkeseredett idős házaspárt
jól alakítja Bezerédi Zoltán
és Szirtes Ági, Fullajtár Andrea
Tatyánája semmibe néző vénkisasszonya
szívszorítóan hiteles. Őket egészíti
ki Kocsis Gergely, Ötvös András, Rezes
Judit, Pálmai Anna, Kocsis Lehel. Kiemelkedő
alakítás Máté Gábor
lepusztult értelmiségit mintázó, mindenbe
beleszóló kóristája, és Bán
János üdítő komédiázása
szegény rokon szerepében.
Az előadás minden pillanatára oda kellett
figyelnünk. Fordította: Radnai Annamária.
Földesdy Gabriella
Megjelent: Kláris, 12/4.
szám