Bernard Shaw Szent Johannája (1924) rafinált
iróniával és cinizmussal megírt, remek
politikai színdarab. Szerzője tudása legjavát adta
ebben a művében. Négy évvel Jeanne d'Arc
szentté avatása után lehúzta a vizes
lepedőt egyházról, királyról,
politikusokról, koncepciós perekről, a hatalmasok
azóta is kapkodhatják a fejüket, mert mindenkit
eltalált valamiképp az író nyila, aki
hatalmánál fogva torolhat meg ellenfelet,
forradalmárt, lázadót stb.
Az orleansi szűznek máglyán való
megégetése (1431) után közel 400 évet
kellett várnia, hogy hazafiságát,
Franciaország felszabadítását az angol
invázió alól elismerjék, és
egyházilag is díjazzák.
Alföldi Róbert is azért rendezte meg
Shaw „történelmi színművét", hogy
általa üzenjen a mai politikusoknak, a rendező
kollégáknak, a nézőknek: nem változott a
helyzet az elmúlt 400 évben sem, hiszen aki nem a
hivatalos verziót fújja, az megjárhatja. Persze,
nem máglyán végzi, de megszólják,
leváltják, mellőzik, vagy egyéb módon
ítélik el „fentről", de még akár
„lentről" is. A rendezés azt sugallja, hogy
manapság is így intéznek el egy renitens
hőzöngőt vagy lázadozó személyt.
A fordítás új, Nádasdy
Ádám munkáját – mostanában
minden klasszikus darabot vele fordíttatnak újra –
néhány obszcén szó fémjelzi,
és a „Szűz" megnevezés helyett „a
lány" titulus járja, egyébiránt a mai
nyelvhez igazított, és gördülékeny.
Az Alföldi Róbert-féle rendezés
díszlettelen, üres teret hoz létre, hogy benne
egy-két szimbólummal jelezze a jelenet
lényegét. Papírból készült
tyúkokkal teli színpad a kezdő jelenetben, majd
óriás viaszosvászon Golgota-festmények,
laptop a három tárgyalófél asztalán,
vetített máglyatűz hátul, néhány kis
gally elöl. Értjük, stilizál a
díszlettervező, aki szintén Alföldi Róbert
(mellesleg igazgató is).
A Szent Johanna közege sok tekintetben idézi
jelen világunkat. Magunkra ismerhetünk a
létbizonytalanságban, az emberek
kiszolgáltatottságában, az állandó
rabszolgalétben, az élőmunka adok-veszek
jellegében, a korrupcióban, abban, ahogy a nagypolitika,
a bank- és tőkésvilág „elintézi" a
renitenskedőket. Csoda, hogy nem hangzott el az a jól ismert
fogalom, ami ide illik: „Likvidálni". Persze ilyen
Johanna-féle eltökélt, szenvedélyes hazafiak
ritkán bukkannak elő, manapság nem mindenki áll
úgymond a jó oldalon, aki renitens, lehet, hogy csak
deviáns, másféle, lökött stb.
A darabbeli szereplők közt Johannán kívül
csak két normális lelkületű, épeszű figura
létezik: Baudricourt várkapitány és Dunois,
a hadvezér. A többiek kisszerű, pitiáner,
saját pecsenyéjüket sütögető senkik,
és mégis mindig ők ítélkeznek. A
rendezés szinte teljesen elhagyja az
utójátékot (csak az marad meg, hogy Johanna nehogy
feltámadjon, mert lénye nem kell a társadalomnak,
legfeljebb a szentté avatott nimbusza), amiben Shaw épp
azt láttatja, hogy Johanna elítélői később
se változtak meg, nem lettek jobbak, igazán nem
bánták meg tetteiket, nem is értették meg,
hogy ők a történet vesztesei.
Nincs végigvitt rendezői koncepció, csak
ötletelés, némi aktualizálás,
áthallás. Van viszont statisztéria, sok
barnacsuhás ferences szerzetes, a nagykutyák
öltönyben, a püspök lila kesztyűben gyűrűvel
(jelmez: Nagy Fruzsina). A színészi
alakítások azért többnyire jók.
Bánfalvi Eszter Johannája méltóan
illeszkedik az eddigi híres Johannák sorába (Bajor
Gizi, Bulla Elma, Gobbi Hilda, Ruttkai Éva,
Kútvölgyi Erzsébet), játéka erőteljes,
természetes, meggyőző. Kár, hogy az utolsó
jelenetben meztelenül kell játszania, annál is
inkább, mert semmi funkciója nincs a
ruhátlanságának. Fodor Tamás
Cauchon püspöke és Kulka János Warwick
grófja jól egészíti ki egymást:
mindketten a saját territóriumukat védik, egyik a
mindenható egyházat, másik a főnemességet. Znamenák
István káplánja egyszerre gonosz és
komikus alak, László Zsolt inkvizítora a
hittételek mögé bújik. Bodrogi
Gyulát csak a jelmeze teszi érsekké; Földi
Ádám dauphinje igazi lezser figura,
tehetségtelen és élősködő. A kisebb
szerepekben Szabó Kimmel Tamás, Szatory Dávid,
Fehér Tibor, Nagy Zsolt és Szarvas József
jeleskednek.
Kár a nem egyenletes, kifejezetten eklektikus
megoldásokkal élő produkcióért. Az
alapanyag kiváló, a rendezés és az
akusztika még kívánnivalót hagy maga
után.
Földesdy Gabriella
(Megjelent a Kláris 12/3.
számában)
