Az Örkény Színház kicsiny volta,
bérházba való beépítettsége
meghatározza terjeszkedési lehetőségeit, ami a
díszlet terjedelmét illeti, mindenképp. Eleve le
kellett mondani a „lógok a trapézon" szerű
rendezésről, mert nincs meg a kellő magasság.
Hiába, ez kamaraszínház volt. Ám lehet,
hogy tévedek, és Mácsai Pál rendező
nem is akarta a New York-i Brooklyn hidat és az alatta
elterülő Red Hook negyedet felépíteni, amúgy
is a Miller-darab legtöbb jelenete lakásban,
irodában játszódik, de a kikötő és az
olasz negyed szervesen a háttérhez tartozna.
Mindenesetre a Pillantás a hídról
díszleteként hat darab csau színű bőrkanapé
funkcionál, plusz egy alacsony dohányzó asztalka.
Az öt főszereplő csak egy kanapét használ a hat
közül, szoronganak rajta öten, a hatodik (Alfieri, az
ügyvéd) viszont igaz, hogy egy másikon
ücsörög, amikor pedig jelenése van,
felállva mondja a szöveget. Vannak zenészek a
háttérben másik kanapékon, és a
szereplők is, ha nincs jelenésük, hátra mennek,
és ott leülnek pihenni.
A Miller féle realisztikus drámák ilyenfajta
megoldását – az opera
világából kölcsönözve a
kifejezést – talán „félig
szcenírozott" rendezésnek nevezném, vagy
még inkább „félig oratorikus"
előadásnak, azért „félig" minden, mert van
is díszlet, meg nincs is, bent is vannak, meg hátra is
mennek, valós is minden, meg stilizált is. Mint a
mesében az okos lány.
Nem tesz jót mindez Arthur Miller klasszikus
művének, amiben a tragédia katartikus
végkifejletben oldódik fel. Halljuk a
párbeszédeket, látjuk a szereplőket –
félig igazából játszva, félig
imitálva a gyilkosságot, a rajtaütést stb.
–, de nem rendülünk meg az epikus,
„brechtesített" megoldás miatt.
Pedig a dráma néhány emberi alapkonfliktust
vet fel, és válaszokat is ad rájuk. Marco
és Rodolpho szicíliai bevándorló
dokkmunkások, létkérdés, hogy
rokonaiknál húzzák meg magukat, amíg
összegyűjtik az önálló életre
való pénzt. Rodolphónak is
létkérdés, hogy amerikai állampolgár
legyen, amihez jól jön, ha elvesz feleségül egy
amerikai lányt, pláne, ha az a lány szereti őt.
Eddie Carbone – a szerelmes lány nevelőapja, maga is
dokkmunkás – azonban a végsőkig ellenáll,
nem tud beletörődni, hogy Catherine-t elvigyék a
házából, és feljelenti a két
bevándorlót. Azért nem engedi a lányt, mert
maga is szerelmes saját nevelt lányába. Persze
csak tudat alatt, az önzés valódi okát
felesége, Beatrice vágja a szemébe. Az
árulás mindenütt nagy bűn, az olasz
mikroközösségekben azonban vért
kíván. Így Eddie épp azt a bűnt követi
el a rokonaival szemben, amit ő maga is elítél, sőt
megvet. Az első felvonásban elrettentő példaként
meséli Cathrine-nak egy tizenöt éves fiú
meglincselését, mert elárulta rokonát.
Tudja, mégis elköveti, mert az ösztöne hajtja,
mindig szerelmes volt a mellette felnövő rokon leányba, a
magáénak vélte, birtokolni vágyta, most nem
engedi, hogy elrabolják tőle. A tragikus vétség az
életébe kerül, ráadásul a
közösség megveti.
Miller az 1950-es évek elején írta a
drámát, helyhez és időhöz kötött
történettel, a benne lévő emberi tartalom azonban
örök érvényű. A néző
megrendülése is az kell, hogy legyen. Itt és most a
katarzist nem tudtuk átélni.
A színészek is küszködnek saját
fontosságukkal, mindazonáltal zavarban lehetnek
hátul ülve, jelenetre várva, vagy a kanapén
összeszorulva hely híján. Mindent megtesznek, hogy
jelenlétük hihető legyen a néző
számára. Csuja Imre kellően robusztus Eddie
szerepében, Für Anikó elég
mély érzésű és okos feleség, Törőcsik
Franciska, Epres Károly, Polgár Csaba és
Debreczeny Csaba jól játszanak, bár a pici,
bezsúfolt térben mozgásuk időnként
esetlenné válik.
Fordító és dramaturg Gáspár
Ildikó, díszlet-jelmez Izsák Lili
munkája, zene Matkó Tamás.
Földesdy Gabriella
(Megjelent a Kláris 12/3.
számában)
