A 2010-es év első bemutatóját januárban a Nemzeti Színház a fenti zenés színdarabbal kezdte. Már sokszor láttuk a drámát, a boros-cigányos mulatozást, de Móricz különös színdarabja sokféleképpen értelmezhető. Ez nem egy vidám mulatozás, kedves duhajkodás, hanem nekikeseredett, vad tombolás, tivornya, mikor a férfiak vére megsűrűsödik és átcsap mindenen. Nem is akarnak józanok maradni, tragikus, dühös mulatással dőzsölnek, énekelnek, menekülnek valami elől, s valahogy mindig a vesztükbe rohannak.
A rendező, Bezerédi Zoltán jól ismeri Móricz paraszti emberábrázolását. A gondolkodásmódján, életformáján változtatni nem tudó, de nem is akaró emberek a középosztályhoz fűződő illúzióikkal sem tudnak leszámolni. Az önpusztító „magyar sorsot" példázó alakok sorakoznak fel a színpadon és vesztik el értelmes eszüket, gyakorlati tapasztalataikat, a nők iránti vonzalmaikat. Ki akarnak szabadulni fojtó környezetükből, de a körülmények és saját hibáik visszahúzzák őket. Menthetetlenek nagyra törő és szabadulási vágyaikkal, mert saját hazug viszonyaikkal hálózzák be önmagukat és egymást.
A magyar paraszt Móricz műveiben vált az irodalom központi alakjává. Számára ez a világ a gyökereket, a gyerekkort jelentette, ahol kegyetlen törvények uralkodnak. Ez a vagyoni különbségek átjárhatatlan világát jelentette, akárcsak az Úri muriban, ahol egy Szabó Rozikának (Martinovics Dorina) nincs helye Szakmáry Zoltán (László Zsolt) oldalán. Így megpróbálja az utat a város felé Lekenczei Muki (Kulka János) szélhámos vigéc által.
Móricznál a nép sorsában ott van az évszázadok történelmi példázata, nincsenek illúziói, hangjában ott a leplezetlen kritika, még akkor is, ha ezt a megértő emberség árnyalja. Csörgheő Csuli (Stohl András) alakjában Móricz leásott az emberi lélek legmélyére, felfedni a tettek mozgatórugóit, hogy szembesítsen az érző szív világával. Rhédey Eszter, a felesége (Schell Judit) a színpadon hiteles képet fest a realizmus legszebb eszközeivel a szeretetről, féltésről, együttérzésről. Borbíró Gyula (Hollósi Frigyes) ősi ösztönei épp úgy motiválják a murizó társaságot, mint a posványba szédült tudatlanság, szellemi nyomor ereje. Lefkovits, a zsidó (Garas Dezső) nincstelen tanár, hegedűművész titokban énekelni tanítja Rozikát, de nem kapja el a fejét Csörgheő Csuli pofonja elől, mert félti az elé vetett rongyos garasokat, hátha visszaveszi tőle.
Borbély Zsiga, a patikus (Újvári Zoltán) még abban is cinkosságot vállal az úri parasztokkal, hogy hashajtót kever a pálinkába, amivel a nagyobb röhögés reményében megitatják a nyomorék Fancsalit (Szatory Dávid), a cigányasszonyokat (Kis-Kovács Luca, Hollai Anna, Gáspár Kata). Lukáts Andor: Zsellyei Balogh Ábel és Hevér Gábor: igazmondó Pista szerepében remek alakítást nyújt a szédült, kontroll nélküli heccek előidézésében és fokozásában.
A lendületes, néhol félelmetesen viharos első felvonás után az események tovább folynak az elkerülhetetlen drámai megoldás felé. Móricz szinte koncentrikus körökben rajzolta meg az emberi lelkekben és sorsokban egymásnak feszülő tehetetlen dühöt, a munkanélküliség keservét, a kitörési vágyat, a fizikai nyomor és a jólét kontrasztját. Nyers, sűrített, félelmes indulatokat, brutális ösztönöket mutat be szereplőin keresztül. Regényeiről, kisepikáiról ezt írta Németh László: „Magyarország mintha az ő művein át vált volna a mi anyácskánkká. Benne kellett tájainak, mélységeinek, szorongásainak és szegénysége hajának úgy összekovácsolódni, hogy így szólíthassuk." Ady pedig ezt jósolta az írónak: „Zömök Móricz Zsigmond., ki nem korán kezdted,/ Aszúra fog érni minden szép gerezded…" És ezt az aszút ízlelhetjük, élvezhetjük napjainkban is.
A zenekar (Salamon Beáta, Mohácsy Albert, Papp Endre, Rozs Tamás) Kovács Márton zeneszerző művéből határozott, néha borzongató hangzású aláfestést adtak a darab menetének. Koreográfus: Diószegi László, díszlet: Menczel Róbert, dramaturg: Bezerédi Zoltán, Merényi Anna, Perczel Enikő, világítás Bányai Tamás.
Stancsics Erzsébet
Megjelent: Kláris, 2010/2.
