Évtizedek óta tanúi vagyunk a világirodalmi (és magyar) klasszikus színdarabok rendezői átdolgozásának, amikor is a rendező merészen elszakad az eredeti írói elképzeléstől, mert saját elképzelése van a megírt mű kapcsán, és ezt akarja elmondani rendezői koncepciójában. Ezek az átdolgozások hol jól sikerülnek, hol rosszul, hol van közönségsikerük (vagy szakmai), hol nincs, mindenképp uralják a jelenlegi színházi rendezői gyakorlatot.
A Zsótér Sándor rendezte Hamletnek kevés köze van Shakespeare-hez, talán saját problémáira keres választ a rendező. De az sem egyértelmű, hogy milyen kérdést tesz fel a Hamlet-problémával kapcsolatban, ennek következtében a rendezés sem lehet egységes, nem is az. Minden össze van keveredve, bár az alaptörténet nagyjából megmarad (Ezúttal nem az Arany János-féle fordításban játszanak, Nádasdy Ádám fordította ezt a változatot), ahogy az alcímben olvashatjuk, a „dán herceg tragédiáját" látjuk, de közben felmerül bennünk: ez a Hamlet nem egy intellektuális hős, hanem egy idegbeteg, másságával küszködő, néha autista vonásokat is mutató fiatalember, aki baráti társaságával valamiféle játékot játszik, most éppen apja meggyilkolását bosszulják meg együttes erővel.
Régi mániámat ismétlem ezúttal is: aki még nem látta a Hamletet, a szöveget sem ismeri jól, az nem ért semmit a színpadi játékból. A díszlet és a színpadi mozgás összevisszaságot mutat. A színpad közepén van egy koptatott lépcső, ezen zajlik a legtöbb jelenet, jobbra is, balra is egy-egy stilizált kapu, ahol jönnek-mennek a szereplők, a színpad bal oldalához kapcsolódik egy fülke, néhány jelenet itt játszódik, ezen kívül a darab elején és végén a zsinórpadlásról leeresztenek egy nyújtót, amin az apa szelleme ereszkedik le, a végén pedig Hamlet és atyja száll föl. A színpad előtt a zenekari árok helyén két kerámia figura áll: egy vakond, kezében ásó és egy róka; a vakond a megölt királyt (ártatlan, és átvitt értelemben vak is), a róka (ravasz és alattomos) pedig Claudiust szimbolizálja.
Ebben a térben rohangálnak a szereplők 20. századi ruhákban. Nehézséget okoz a nézőnek, hogy egy színész három szerepet is játszik, sokszor problémát okoz az azonosításuk. Pl. Kádas József öt szerepet alakít: Laertest, Guildensternt, Marcellust, Reynaldót és a Cimborát (?), de ennél is megtévesztőbb, hogy Horatiót, Rosencrantzot és a Sírásót egy színésznőre, Földeáki Nórára bízza a rendező. De ez csak egy a sok furcsa rendezői ötlet közül. Mert mit kezdjünk Polonius leszúrásának komikus jelenetével, vagy Ophélia "kabátosztó" monológjával, illetve azzal, hogy holttestén összeverekszik Laertes és Hamlet.
Az arányok is eltolódnak, a „lenni vagy nem lenni" elsikkad, a sírásó jelenete viszont önálló kabarészámmá növekszik, az egérfogó obszcén és drasztikus, a végkifejlet összecsapott. Az öt felvonásos tragédiát szünet nélkül játsszák, talán önvédelemből is, hogy a szünetben ne hagyhassák ott a nézők pánikszerűen az előadást.
A kulcsprobléma mégis a címszereplő személyiségének idegensége. Ő a rendező teremtménye, gondolatainak megtestesítője. Nem tud szimpatikussá válni, mert lénye agresszív és szexuálpatologikus. Horváth Csaba játssza Hamletet, mintha szenvedne a szerepben. Gyanítom, a többi színész is ezt teszi: Krisztik Csaba, Szabó Éva, Csórics Balázs, Ömböli Pál, Kádas József, Vándor Éva, Földiák Nóra, Bakó Márta. Díszlet: Ambrus Mária, jelmez: Benedek Mari.
Földesdy Gabriella
Megjelent: Kláris, 2010/3.
