Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

SZÍNHÁZ

AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Szegeden és a Nemzetiben

2011-ben az a szerencse ért bennünket, hogy Madách remekművét két helyszínen, két rendezésben láthattuk. Jómagam Szegeden is jártam a szabadtéri eloadásán, és a Nemzetiben is megnéztem – már jóval a májusi tévés botrány után.

Vajon szerencsés dolog összehasonlítani ugyanazon mű két különböző értelmezését? Igen, hogyne, csak így lehet eldönteni, hogy az egyik és a másik rendező hogyan áll hozzá az adott műhöz, mennyire veszi komolyan, vagy alakítja át saját képére és hasonlatosságára, és/vagy küld-e üzenetet saját kora nézői számára.

Madách művével kapcsolatban ez mindig is így volt, az eredeti alkotás, maga a drámai költemény adja meg a lehetőséget arra, hogy végtelen sokféleképpen lehessen értelmezni, színpadon bemutatni. Tévedés azt hinni, hogy amikor Paulay Ede 1883. szeptember 21-én bemutatta saját szcenírozásában a művet először, az a rendezés volt az „igazi" vagy a „hiteles", vagy ami legközelebb állna a szerzőhöz. Szó nincs erről több okból sem. Paulay úttörőként – hisz először neki jutott eszébe a Tragédia színpadi változata a Faust példáját látva –, saját kora rendezői felfogásában vitte színre a művet, amit akkor „meiningenizmusnak" hívtak, és azt jelentette, hogy a történeti témájú színdarabok esetében a leghívebben kell mindent színpadra vinni, korabeli legyen minden: jelmez, díszlet, kellék, sőt színészi mozgás, viselkedés. Egyfajta naturalizmus volt ez a történetiség álarcában. Paulay hű volt saját kora rendezői felfogásához, amikor angyalokat angyalszárnyakkal szerepeltetett, édenkert és piramis a színpadon, szózat szólt a mennyből stb. Ő is elhagyta a szövegből azt, amit nem tudott megjeleníteni, vagy nem tartott fontosnak, így maradt ki teljesen az Úr jelenete, és az Úr intelmeit a 15. színben szétosztotta az arkangyalok között. Sok kritikus fel is háborodott, miért változtatott az eredeti elrendezésen? A Tragédia sikere aztán elmosta a kifogásokat, jöttek új rendezők és új felfogások, kötelező színházi program és nemzeti dráma lett idoközben, nem utolsó sorban a rendezők próbakövévé vált: itt lehetett megmutatni, ki mit tud hozzátenni Madáchhoz, mekkora az intuitív képzelete, és mennyire tud saját korához szólni.

A Tragédia a magyar színháztörténet olyan gyémántja, amellyel bármikor versenyezhetünk a nemzetközi porondon. Versenyképes exportcikk. Bár sokfelé előadták külföldön, még mindig nincs igazán „felfedezve" kellő mértékben, végtelenül nagy értelmezési tartománya meglepetéseket rejteget a jövoben.

Vidnyánszky Attila szegedi szabadtéri rendezését befolyásolja a hatalmas tér „belakásának" kényszere, igazi tömegjelenetekre van lehetőség, monumentális díszletekre és színpadi átvonulásokra, függőleges mozgásokra. A rendezés él is ezekkel a lehetőségekkel, és ez nem válik hátrányára. A látványt teszi elsődlegessé, de a látvány csak eszköz ahhoz, hogy eljusson a néző lelkéig, és üzenetével letaglózza. Vidnyánszky úgy tudja bemutatni az emberi történelmet és napjaink kilátástalanságát, hogy végül megnyugtató kiutat talál belőle, és ez a kiút nem erőltetett, nem pesszimista, hanem meglepően modern: az Úr nem üzenget nekünk, hanem lejön közénk, társunk lesz nehézségeink közepette.

Alföldi Róbert nemzeti színházi rendezése ezzel ellentétes irányú. Olyan gyorsan száguld végig az előadás a színeken – elhanyagolva a változás motivációját –, nem tudjuk követni, honnan hová jut el egy korszak, miért kell elbuknia, és mit is keres a következőben? Tulajdonképpen nincsenek is eszmék, csak felelőtlen mindenkori jelen és mindenkori emberi gonoszság. A rendezés nem segíti a nézőt, hogy eligazodjon a pergő eseményekben, és nem is keresi a kiutat, csodát vár, de a csoda nem jön el.

Sorra véve a színpadi megoldásokat, az is kiderülhet, kiknek szól egy-egy rendezés. A szabadtéri egy jubileumra (80 éves a Dóm téri lehetőség) készült, azért ide a vájt fülű értelmiségiek, a szakmai közönség látogat el, akik egyfelől áhítják az újdonságokat, másrészt hagyománytisztelők is. Vidnyánszky mindkét elvárásnak úgy-ahogy megfelelt. Rendezése mindösszesen csak két alkalommal került színre.

A Nemzeti Színház bevallottan az ifjúságot célozta meg, és a külsőségeket e célnak rendelte alá. A polgárpukkasztást, a hagyomány mellőzését díjazzák is a diákok, a középosztály elviseli, az idősebbek türelmetlenek és elutasítók.

Hasonlót tapasztalhatunk a színészválasztás terén. Míg Szegeden neves színészek lépnek fel – sok esetben egyetlen epizódra vagy alteregóra –, Rátóti, Hámori, Cserhalmi, Blaskó, Gáspár, őket a rendező által hozott debreceni színészgárda egészíti ki, addig a Nemzetiben László Zsoltot és Blaskó Pétert leszámítva kezdő fiatal színészek játszanak, ettől kissé arctalan lesz a Tragédia.

A szereposztás is a koncepció következménye. Mivel a szegedi rendezés Ádám és Éva szerepét alteregós megoldással játszatja, ez újabb terhet ró a nézőre, még jobban kell figyelnie a mozgásokra, változásokra. Zavaró jelenség, bármennyire új is.

A díszlet és jelmez mindkét rendezésben jelzésszerű, de mindkettő másként „jelez". Míg a szabadtéri meghagyja a színek karakterisztikus elkülönítését, egy színen belül gazdagon jelzi, hol vagyunk: mutatványok, felvonulások, látványos átöltözések, édenkerti termőföld, veretes öltözetek stb., addig a Nemzetiben a díszletet egy-egy rekvizítum váltja fel, a jelmez legtöbbször mai divatú ruhadarab.

A szöveggel mindkét rendezés mostohán bánik. Mindenki által ismert és várt szállóigéket hagy el, vagy szakít ketté. Ezt a jelenséget tartom a leginkább hagyományt megtépázónak, bár csodálkozni nem kéne, hisz miért pont a szöveg maradna érintetlen, amikor minden más változik állandóan körülötte?

Klasszikus és modern ellentétét, illetve egységét mutatja a kísérőzene megválasztása. Szegeden Mahler, Bruckner, Luigi Nono zenéje mellett Hobo is szerepelt, saját dalát adta elő a londoni színben. A Nemzetiben Szemenyei János írt néhány színhez popzenét, felhasználva Madách szövegét.

Világosan látszik, hogy a rendező alapállása határozza meg, milyen kicsengése lesz az előadásnak. Nem a külsőségekben kell keresni az eltérést, vajmi keveset számít díszlet, jelmez, zene különbözősége, még a szövegkihagyások mértéke sem annyira döntő, mint a koncepció: Vidnyánszky őrzi és tiszteli egy pontig a hagyományokat, Alföldi inkább „polgárt pukkaszt", merthogy avantgárd.

Kinek mi tetszik.

Földesdy Gabriella

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©