Bródy Sándor legismertebb, vagy legjobbnak
tartott darabja több, mint 100 éves. Mondhat-e valamit
nekünk ma? – tűnődhetnénk, beülve a Nemzeti
fiatalokkal zsúfolt nézőterére. A
kérdés felesleges máris, mert a válasz
persze igen (különben miért is vette volna elő a
rendező, Novák Eszter?), de: mit akar mondani?
Egyetlen nagy teret látunk, tágas, hatalmas,
körülövezve magasan a levegőben lógó
sárga szalmabálákkal – falusi tér,
egyértelműen, felfelé és jelentősen
kitágítva. Elöl egy ágy, valami
díványféle, hátrébb hatalmas
méretű asztal, kártyázásra is
kiválóan alkalmas. Kártyáznak is,
kedélyesen, már vasárnap reggel,
délelőtt… Sürögnek-forognak mások,
kivéve olykor Molnár Piroskát, aki szó
szerint felolvas egy régi könyvből a régi
életviszonyokról. Postás is jön,
megküzdve a kutyával (László Attila),
némileg tovább árnyalva, jellemezve a falusi
viszonyokat a (nem létező) diszkréció
terén. Megismerjük messziről a dekoratív,
felvilágosultnak tűnő Hray Idát (Radnay Csilla) -
szintén kiváló alakításban és
jelmezben. Még a (cigány)zenekari
„kompozícó" -ba is egészen beleillik
csillogó fuvolájával. Itt van mindenki –
szinte: a kissé gyáva Tanító (Hevér
Gábor) és Kató (Mészáros Piroska)
kettőse, Kató minden szeretete-szerelme a Tanító
iránt, aki hárít, akinek elege van Kató
irritáló jóságából, de
annyira azért nem, hogy el ne fogadjon a kínált
ételből ezt-azt…
A Kántor (Szarvas Gábor) és a Főúr
(Blaskó Péter) kedélyesen kártyáznak
tehát, a Postás jön-megy, Kató
sürög-forog, a Tanító létezik itt-ott, a
Káplán (Znamenák István) éberen
figyelve újságot olvas, ott van valahol a
háttérben a Szolgabíró is
(Mátyássy Bence), Ida is mintha jönne-menne –
tele van a színpad. Mégis hiányzik valaki, hiszen
folyton a tanítónő érkezésére
várnak, akit senki nem ismer, akit azért
választott ki Nagy „kegyúr", mert ő volt az
egyetlen, akinek nem volt pártfogója. És ez sok
mindent sejtet(het).
Megérkezik váratlanul Flóra. Fény,
ragyogás, kedvesség, más élet
ígérete! Mindenki felpezsdül. A
tanítónő fiatal, szép, lelkes, független mind
a 22 évével – mi kell még? A
tanító máris érdeklődik, Kató
máris féltékeny, és ifjabb Nagy
István neve máris újra és nagy
nyomatékkal kerül szóba. Flóra azonban nem
figyel fel rá, vagy nem eléggé, viszi a
lelkesedése, meggyőződése, fiatalsága
(Szilágyi Csenge e.h.), és nagyon gyorsan
visszautasítja a személyesen – és nem is
túl jelentőségteljesen – megjelenő (!)
parasztmilliomos fiú (Nagy Zsolt) ajánlatát. De
csak hosszú percekig tartó
szembenézésük után. Itt nincs
daliás-magas termet, de van jó mozgás és
erős tekintet. A teljes magabiztosság és
önérzet mindkét oldalon. Ebből még
bármi lehet!
Lesz. Éjjeli szerenádok, amiket Flóra
élvez, a virágot kidobja, a leveleket bontatlanul
visszaküldi – pedig azért kíváncsi
lenne, mit is írhatnak egy szerelmes levélkében?
Tanít is, hogyne, valóságosan, minden
erejével a kislányok felé fordulva,
államtant… Még azt sem érzi át,
talán nem is igazán érti még, hogy
merénylet készül ellene, kidobja a
Szolgabírót is, a Káplánt is –
utóbbit krétanyomokkal a komoly kabátja
hátán…
Aztán az iskolaszék, Flóra még mindig
magabiztos, annak ellenére, hogy felmagasodott az asztal, fel
sem érné, az Iskolaszék tagjai nehézkesen
másznak fel a székekre. Megérkezik a
levágott „új disznó", így
aztán hosszasan táplálkoznak-falnak az
iskolaszék tisztelt tagjai… Az egész teljesen
komikus lenne, ha nem éreznénk Flóra és a
jegyzőkönyvvezetéssel megbízott Tanító
ellenszegülését-ellenvéleményét.
Egészében és általában.
Felmerül az egzaltáltság – akkoriban divatos
szó, a szocializmus, a szabad akarat – de nem jutnak
dűlőre, nyilvánvaló. Disszonánssá
válik azonban egyetlen pillanat alatt a helyzet egésze,
amikor felmerül Flóra édesanyjának alakja
– az ő személyével zsarolható Flóra
váratlanul, kirívóan. Hova lett a nagy
magabiztossága? – de valahogy ez is elsikkad aztán,
Flóra magára talál, újra harcos
lesz… miután kivitték a „disznótor"
maradékát. Mindenesetre megismerhettük a falu
– község – további fontos
személyeit: a Járásorvost (Makranczi
Zalán), a Patikust (Újvári Zoltán)
és a zsidó Bérlőt (Marton Róbert),
és természetesen egymáshoz való
egyáltalán nem békés és nem
egyértelmű viszonyukat, valamint az idős Nagy
lesújtó véleményét minderről,
miközben eltávozik.
És aztán a harmadik rész –
üresebb tér, búcsúzások. Flóra
elmenni készül a Tanítóval az
ígéret földjére - Erdély,
természetesen, mi lehetne más? – de aztán
mégsem, hiszen megjelenik a megváltozott, a szerelmes
ifj. Nagy„ A kényszerű lánykérések,
hiszen mint tudjuk, kétszer történik – Bodrogi
és Molnár Piroska ragyogó, Bodrogi a
kedves-kedélyes papából a pénzgyűjtő ember
arcát mutatja meg fokról fokra, Molnár Piroska
pedig kellően kemény. Lánykérések
tehát, aztán Flóra meglehetősen
kétséges győzelme, majd (könnyes)
búcsúja. Kató újra
reménykedhet…
Mit is mondhat hát ma A tanítónő?
Hogy egy Szolgabíróval szemben
(arrogáns-agresszív) nincs mit tenni – a
kidobásán kívül, ami nem biztos, hogy
megoldás? A szerelem vállalása-nem
vállalása: mikor és miért mégsem? A
„nép" nagyon is szükséges
tanítása? Talán mindez együtt – ha ez
egyáltalán lehetne. Holmi Szolgabírók
esetleges (tovább)tanítása fel sem merülhet.
A hibát azonban nem Szilágyi Csenge
alakításában kell keresnünk.
A jelmezek meghatározó színeikkel is fontos
jelzések, a drapp-törtfehér egyre inkább
feketévé válik (Zeke Edit kiváló
munkája), kivéve Flóra
(ki)ragyogó-fehér blúzát,
természetesen. A zene is hűen követi az előadás hol
komorságát, hol derűjét. (Zene:
Lázár Zisgmond)
Rendező: Novák
Eszter
Györgypál Katalin
Megjelent a
Kláris 2012/5. számában