A hétvégi vásárlásom
végeztével, kis kétkerekű
bevásárlókocsival az 50-es villamos
szarvastéri megállójához siettem. Hogy
miért siettem, azt kérdezik?
Roppant egyszerű a válaszom, csak azért, mert a
nyugdíjas sosem ér rá. Nekünk,
pihenésre ítélt korosztálynak mindig akad
tennivalója, ami sürgős, a legfontosabb. De mi,
nyugdíjasok, ezt már megszoktuk. Sőt, a
vérünkben van.
De én nem sietek, ha elment a villamos, majd jön a
másik. És milyen jól tettem, hogy hagytam elmenni
ezt a türelmetlen 50-est.
Úgy 5–6 perc után, a felfelé vezető
sínpályán kidugta fejét a sárga
villamos. A hátsó ajtó felé igyekeztem,
látva az egyre több várakozó utast. Pont
előttem nyílt ki az ajtó. Sokan igyekeztek
leszállni. Én, belekapaszkodva a
bevásárló kocsimba, fellépni akartam, mikor
nagy meglepetés ért. Egy már éppen
leszállt fiatalos hölgy ajánlkozott, hogy feladja a
kétkerekűmet, és már fogta is. Ezt hallva, a
mellette lévő férfi egy gyors mozdulattal elvette a nő
kezéből a kétkerekűt, és feltette a villamos
peronjára. Én utána szálltam fel. Hirtelen
nem is tudtam, melyiküknek köszönjem meg ezt az udvarias
gesztust.
Lassan csukódni kezdett az ajtó, én azonnal
reagálva a történetre, máris kiabálva
köszöntem meg. Ők mosolyogtak, én még intettem
egyet, mintha már régi ismerősök lennénk.
Hazafelé azon kezdtem gondolkozni, hogy egymáshoz
tartozott-e a két ember, vagy csak így ismerkedtek meg.
Egy azonban biztos: a jószándék mind a
kettőjükben megvolt. Én meg egy ötöst adtam
magamban figyelmességből nekik.
♣ ♣
♣
