Azt hiszem, a szomszédok azt gondolják rólam,
nem vagyok valami ügyes kertész. A kertemnek ugyanis van
egy olyan része, ahol még sohasem járt
fűnyíró, metszőolló vagy kapa. A sombokor
így az almafa lombjáig ér, a fű is magba
szökken ott nyaranta, sőt az idén egy kis bodzabokor is
felütötte a fejét. Ősszel ezüstös
pókhálót is látni lehet az ágak
között. Az embertől idegen világ ez, viszolyog tőle. A
madaraknak, bogaraknak, sünöknek viszont kedvelt helye ez, ők
jól érzik magukat itt. Nemcsak búvóhely,
fészekrakó hely, hanem a som piros
bogyójából, a fekete bodzabogyóból
milyen vidáman lehet csipegetni nyár végén,
a lehullott férges almából a sünök
csemegéznek. A bozótban bogarak, hernyók
bújnak meg, a madaraknak ez is táplálékot
jelent az ősz beköszöntével, a megszáradt,
kupacba rakott ágak, gazok a kis tüskés
kertlakók számára jelentenek
búvóhelyet téli pihenőjükhöz.
De ősszel még könnyű jól lakni a
határban, a kertekben. Sok még az elhullott mag, kint
felejtett répa, tök, alma, lehullott dió, kukorica,
még szőlő is akad, de hamar megváltozik a világ.
Jeges szél süvít, zúzmara lepi be a
tájat, a föld kopogósra fagy, hosszú a
tél, még hó is hullhat, az emberek a
házaikba menekülnek. Csak belülről, a meleg
szobából szép a téli világ. De
valami azért így nincs rendjén. Akik nyáron
segítségünkre voltak a kiskertekben,
pusztították a hernyókat, kukacokat, bogarakat,
énekeltek, csiviteltek, daloltak nekünk, ők most hogy
vészelik át ezt a zord időt, hol találnak
élelmet?
A konyhánkban reggeli után még alszik egy
rövidkét Kacor, a tízéves kandúrcica,
meg harcostársa a hasonló korú,
szálkás szőrű tacskókutya, Tücsi, amikor
én már a szokásos csomagot készítem.
Mire a kabátomat veszem fel, már mind a ketten az
ajtónál forgolódnak, és elsőnek rontanak ki
a fagyos, deres udvarra. Első útjuk a kertben egy kis
cserépedényhez, a madarak itatójához vezet.
Ott topognak, böködik az orrukkal, míg én a
jeget feltöröm benne, és langyos vízzel
öntöm tele. Pár pillanat alatt kilefetyelik az
egészet. Ezalatt én a szatyromból kiveszem az első
zacskót, és a cseresznyefára felakasztott
házikó formájú madáretetőbe
napraforgó-, gabonamagot, kölest, kis
földimogyorót, diót szórok. De akasztok
még az aljára madzagon lógatva,
hálóba csomagolva, magam csinálta –
mézzel összetapasztott magokból álló
– madárkalácsot is. Aztán az elterülő
cseresznyefa különböző ágaira a készen
vásárolható cinkegolyókat aggatom fel, egy
tasakból nyolc darabot. Van még szintén magam
készítette, henger alakú műanyag flakonom a
körtefán, szilvafán, ebbe szintén
napraforgót, kölest, búzát teszek, de
akasztok rájuk némi szalonnát is. A
betonjárdára egy maréknyi kukoricadarát
szórok.
Segítőim ott sürögnek-forognak a nyomomban,
Tücsi lába emelgetésével igazolja több
fa tövében a feladat elvégzését, Kacor
a nyakába akasztott apró csengő miatt sohasem jelentett
veszélyt a madarakra.
Kemény hideg borult a kertre, kezemet fázósan
dugom a zsebembe. Visszafelé indulok, de még csendben
megfordulok, hogy ne lássák, és végre
feltöltöm a madáritatót a termoszból
langyos vízzel.
Bent a konyhában már csak figyelni kell. Néha
sokáig nem történik semmi, aztán egy…
még egy, és jönnek sorban, ide-oda repkednek a kis
éhes tarka tollú barátaink.
Évek óta vendégeink a sárga begyű
széncinkék, a harcias piros képű, barna
hátú tengelicek, sárga csőrű feketerigók.
Kifigyeltem már a vörös-szürke tollú
vörösbegyet, meg a kis szürke,
kövérkés, fehér szakállú
őszapót. Kedvenceim az égszínkék
sapkás, szürke hasú kékcinkék. Sok-sok
balkáni gerle, szarka, dolmányos varjú is
hangoskodik a kertünk közelében lévő magas
fákon. A verébsereg az etetőkből lehullott magok,
héjak takarítói. Az ő fizetségük a
betonútra kiszórt kukoricadara, amit kapkodva csipegetnek.
Ismerősöm kérdezte, miért nem lát ő
sohasem sárgarigót. Már régen
utánanéztem, azért, mert az költöző
madár. Nyáron is inkább a ligetekben szeret
tanyázni, ott aztán egész nap hallani a
hangját. Nem rejti ugyanis véka alá a
véleményét: huncut a bíró! Huncut a
bíró!
♣ ♣
♣
