Az öreg rendbe tette az ócska ballon
kabátját, kis ecetes vizes ronggyal
próbálta kivenni azt az ismeretlen foltot az
elejéről, némileg halványult. A kalap kicsit
molyrágta, tavaly is ilyen volt. Nem vesz ő már
magának ruhafélét, minek, erre a rövid időre?
Nemsokára 80 lesz. A szomszéd mindig mondja, hogy
élhetetlen vénember maga, Jani bátya, más
világ van már, ki kéne használni.
Nézzen ki karácsony előtt a főtérre, olyankor van
ingyen konyha, máskor meg adnak csomagot is, tartós
élelmiszert. Meg menjen be a tanácshoz, persze már
nem így hívják, és kérjen
tüzelőt, utalványt, segítséget. Igaz, ami
igaz, tavaly majdnem megfagyott, feltüzelte az öreg
diófát, úgyse termett. Meg
leköltözött a nyári konyhába, a sparhelt
egész jól szelelt még. Megfőtt rajta az a kis
leves. Elteltek a téli hónapok, de elég
keservesen. Eltöprengett rajta, hogy kérincsél,
kilincsel, áll egy vége-hossza nincs sor
végén, aztán kanalazza a gulyást, a
zsír megdermed a műanyag tányér
szélén. Lökdösik, kiverik az almát a
kezéből, míg végül egy csizma pépesre
tapossa. Beleborzongott.
Októberben mindig kimegy a temetőbe,
megígérte, és az ember betartja a szavát,
akkor is, ha alig volt 16, amikor felesküdtek a
szabadságra. A képeslap tegnap érkezett, a
postás rendes ember, behozza. Nézik együtt a
szép tengerparti fotót, meg az üdvözletet. Ez
az 56. képeslap, tán nem is lesz több, gondolta.
Ennyit kapott meg, biztos volt előtte is, de az eltűnt,
elkobozták, valamilyen akta mélyén lapul.
Sose válaszolt, nem volt feladó, de tudta, hogy ki
küldte. Együtt indultak el azon az őszön, amikor
már a zászlók ott hevertek a sárban. Ő nem
ment ki, visszafordult a határról, itthon tartotta
valami.
Most meg megy ki a temetőbe, viszi az őszirózsákat,
ahogy mindig, minden évben. A temető
főbejáratánál félre kellett
húzódnia, vagy három elegáns fekete
autóból szálltak ki hatalmas koszorúkat
kivéve a csomagtartóból. A virágok
és koszorúk émelyítő szagától
egy kicsit fájni kezdett a feje, főleg a fenyők
gyantájától, leült egy közeli padra.
Leeresztette az őszirózsákat a földre, 17
szál, ennyien voltak az évfolyamon, akik aztán
rossz helyen voltak rossz időben.
– Bátrak vagyunk vagy bolondok? – ezt
kérdezte tőle a csoportvezető fiatal tanár,
rácsapott a vállára, és nevetett. Nem
tudta a választ.
Nézte a közeli hatalmas sírkövet,
rávésve egy bajuszos férfi arcképe, meg egy
motor. Biztos márvány, egy ház ára –
gondolta, aztán gyorsan felállt, nem való ő ide a
kopott térdig érő ódivatú ballonban, meg a
félre taposott sarkú fekete cipőben. Nincs messze a
kocsma, olyan fura neve van, Célállomás.
Megtapogatta a zsebét, ott lapult kétszáz forint,
egy kisfröccsre elég. Kihallatszott a tangóharmonika
kicsit fals hangja. Dada játszott rajta, előtte már
biztos van vagy öt fél vodka.
Állítólag félig orosz vagy
üzbég, de volt, aki mongolnak tippelte. Akkor jött ide
az apja, akkor ősszel, azt se tudta, hova vezényelték,
aztán súlyosan megsebesült, és valahogy itt
ragadt. Elfelejtették. Összeállt egy piaci
asszonnyal, abból született a fiuk. Kicsit fura volt, mert
ugyan játszott ezen a hangszeren, ha félig
szittyós volt, egészen jól ment, meg el is
látta magát, hisz régen egyedül élt,
de nem beszélt. Ha kérdeztek tőle valamit, vigyorogva
bólogatott, hogy „da, da”, így ragadt
rá a név. Volt egy öreg tanár, ő azt mondta
egyszer, hogy az ilyen ember egy történelmi
lábjegyzet, nagyon apró betűkkel szedve.
Mint én – gondolta. Toporgott egy kicsit,
fázni kezdett a vékony nadrágban, a kabát
se sokat fogott a metsző szélben, aztán nagyot nyelt,
és belépett az ajtón.
Az őszirózsákat majd később leteszi a
sírokra, egyenként.
Az utolsó meg az övé, azt csak úgy ott
hagyja az ösvényen.
♣ ♣
♣
