Bent az autóban hűvös volt, de kint szinte olvadt az
aszfalt a melegtől. Learatott búzamezők, barnára
száradt napraforgó földek mellett haladtam el, a
levegő vibrált a forróságtól. Már
néhány órája úton voltam, és
egy erdő melletti pihenőhelyhez érkeztem. Jólesett kicsit
kinyújtóztatni a lábaimat, és az erdei
ösvény felől áradó hűvösebb levegő
kellemes sétát ígért. Bent jártam a
hatalmas fák alatt, levél sem rezdült, csend volt,
mint egy templomban, néha egy-egy szitakötő szárnya
zizzent. Kellemes volt kívül hagyni a forró levegőt,
megnyugtatott a csend, találgattam, melyik fa milyen fajta
lehet. Ez talán kőris, állapítottam meg egy
öles derekú fáról, és hosszasan
szemléltem az égbe nyúló
koronáját.
Amint a fák között méláztam
és kissé letértem az erdei ösvényről,
valami hirtelen megmozdult a száraz avaron, és
felém kúszott. Nyöszörgő hangot adott,
és máris a lábam elé ért. Meglepődve
láttam, hogy egy kis barna kutyakölyök. Bundája
bozontos, itt-ott összetapadt, sárfoltos,
lötyögött a lesoványodott testén.
Úgy nézett rám, mint én az
óriás kőris fára, majd felágaskodott,
és két kis első lábaival átkulcsolta a
lábszáramat. Panaszosan nyüszített,
rátapadt a nadrágomra, szemével szinte
könyörgött: vigyél magaddal!
Nagyon kimerült volt, ez látszott rajta. Hogy
kerülhettél ide kiskutya? Valaki szándékosan
itt hagyott, vagy elszöktél valahonnan, és
eltévedtél. Mit kezdjek én most veled? Csak a
bajnak volt szegény. Végigfutott az agyamon:
legalább száz kilométer, amíg
hazaérek, hogy bírja ki az utat, nemigen terveztem
megállást. Otthon sincs számára hely,
bár van kertem. Nem tartok állatot, hiszen keveset vagyok
otthon. Most sem volt nálam semmi kutyának való.
Az övemre akasztottam ugyan egy kulacsot vízzel, és
abból próbáltam megitatni. A tenyerembe
öntöttem egy keveset, azt nyalogatta. Majd újra, meg
újra öntöttem. Kérdően nézett
rám.
„Tudom, mire gondolsz, de nincs nálam
ennivaló. Na jó, megnézem.” A zsebemben
tényleg találtam néhány
kekszdarabkát, inkább morzsát, amit már
régen ki akartam dobni, de mindig elfelejtettem. Boldogan
rágcsálta, mintha tényleg valami jó falatot
kapott volna.
Arra gondoltam, beviszem a faluba, hátha onnan
szökött el, elengedem valahol, és majd
hazatalál. De ha meglát valaki, még azt hiszi,
én is azok közé tartozom, akik így
szabadulnak meg a kutyájuktól. Talán az lesz a
legjobb, ha leadom az állatorvosnál. Lesz a faluban egy
állatorvos, ha szerencsém van.
Elindultam az ösvényen visszafelé, a kiskutya
boldogan követett. Legyengült kis teste azonban nem
bírta az iramot, le-leült, ilyenkor halkan vakkantott.
„Várj, várj meg, mi már összetartozunk.
Nem hagyhatsz el többé, adtál a vizedből,
adtál az ételedből, mi már egyek vagyunk.”
Így sosem érünk ki az útra kiskutya, mondtam
neki, mert még neve sem volt, ölbekaptam, és
úgy vittem ki a kocsihoz.
A legközelebbi faluban egy fiatal fiú mutatta meg az
állatorvoshoz vezető utat. Szerencsém volt, mert a
táblája szerint „dr. Kelemen Péter
körállatorvos” éppen otthon
tartózkodott, a szőlőlugasa hűvöséből lépett
elő.
– Egészen fiatal kis állat, nincs chip a
fülében – tette a vizsgáló asztalra a
kölyköt. – Először is adjunk enni, inni neki,
teljesen ki van merülve, ki tudja, mióta bolyongott az
erdőben. Lefényképezem, kiteszem a kapumra a
képét, hátha a faluból szökött
el, és a gazdája felismeri. Féregteleníteni
is kell, fel kell erősíteni vitaminokkal, megfigyelés
alatt lesz egy ideig, hogy van-e valamilyen betegsége. Ha maga
nem fogadja be, az állatvédők majd keresnek neki egy
közeli menhelyet.
Közben dr. Kelemen kis tálkában vizet meg
ennivalót tett a kutya elé. A kis jószág
sebesen lefetyelni kezdte a vizet, közben a farkát
bágyadtan lóbálta jobbra-balra. Elnéztem,
amint sovány kis nyaka szinte besüppedt a vállai
közé, gerince kiemelkedett a hátán,
lógott róla a bőr. Olyan szánnivaló volt,
hogy megesett a szívem rajta.
– Tényleg nem fogadja be? Mindenesetre tegye el a
névjegyemet meg a telefonszámomat, ha meggondolná
magát!
Csak a fejemet ingattam, de dr. Kelemen olyan biztatóan
nézett rám, hogy eltettem a kártyát
és néhány ezer forintot hagytam nála a
kiskutya élelmezésére.
Nem is tudtam otthon, hogy ennyi kutya van az utcánkban.
Végigmentem a kertes házak mentén, mindenhonnan
előugrott és a kapura vetődött egy sima vagy
göndör szőrű, kis vagy nagy termetű, sötét vagy
világos bundájú jószág, aki azonnal
szolgálatba helyezte magát, ahogy megjelentem a porta
előtt. Ugattak, vicsorítottak, morogtak, de szerintem nem
komolyan, de volt olyan is, amelyik barátságosan
csóválta a farkát, inkább invitált
befelé, mintsem elüldözött gazdája
házától. Bent a városban is az
utcákon, tereken, járműveken rengeteg kutyát
vezetgettek, akik eddig láthatatlanok voltak előttem.
Azt hallottam, hogy a kutya és gazdája
előbb-utóbb hasonlítanak egymásra. Vajon ebből a
kis vakarcsból milyen kutya fejlődik majd? Ekkor jöttem
rá, nem is igen emlékszem a kinézetére,
bár nagyon gyakran eszembe jutott. Tudtam, hogy a feje,
füle barna volt, a pofácskája, az orra fekete,
elöl a mellényén volt egy fehér folt.
Talán jelentkezett már a faluból valaki, aki
felismerte, és hazavitte.
Elvárom, hogy jó gazdája legyen!
A szomszédom azt mondta, mióta az eszét
tudja, mindig volt kutyája. Őkelme nappal alszik, de fél
szemét a bejáraton tartja. Olyan a füle, mint a
denevérnek. De az a legjobb, kacsintott egyet az öreg, hogy
legalább ki tudjuk menteni magukat a szilveszteri
idétlenségek alól, otthon maradhatunk a
feleségemmel kutyát őrizni, mert Bobi fél a
petárdázástól. Nem baj, ha nem tudsz semmit
a kutyákról, ami neked jó, az a kutyának is
jó.
Egyik nap, csak úgy
kíváncsiságból vettem egy könyvet
kezdő kutyatartók számára. Azt olvasgatva
felmerült bennem, vajon milyen nevet kapott az új
gazdájától. Én vajon hogy nevezném
el?
Amikor busszal jöttem hazafelé, a szemközti
ülésen egy öregúr ült drótszőrű
foxijával. Nagy bozontos, ősz szemöldöke volt
mindkettőjüknek. A kutya, amint meglátott, jobb
mancsával azonnal eltakarta a szemeit, mint aki látni sem
bír. Amint elvette a lábát a szeme elől,
egymásra néztünk.
„Te is azok közé a link alakok közé
tartozol, akik kidobják vagy sorsára hagyják a
kutyát” – olvastam ki a fekete gombszemekből.
„Nem dobtam ki, nem hagytam az út
szélén, állatorvoshoz vittem, mert nagyon
kimerült volt.” – néztem ártatlanul
vissza rá.
„És érdeklődtél-e utána,
érdekelt-e a sorsának alakulása, vagy talán
csak úgy leléptél?” – villant
haragosan a szeme.
„Nem is emlékszik már rám, talán
meg sem ismerne.”
„Te nem ismered a kutyaszívet, nem tudsz te semmit.
Egyszer már magadhoz vetted, enni, inni adtál neki,
megismerte a szagodat. Most már összetartoztok. A
háláját akarja kimutatni feléd minden nap.
Vigyázni akar rád, szolgálni téged. Ezer
közül megismer ezután, és vár”
– csapott egyet mancsával a gazdája
lábára.
„Gondolod, hogy engem vár, és nem felejtett
el?” – pillantottam rá naivan.
„Gondolom, hogy téged vár. Menj, és
telefonálj!” Bajusza fenyegetően emelkedett fel-le,
ínye felhúzódott, látni lehetett felső
apró fogait. „Menj már, és
telefonálj! Lódulj!”
Olyan fenyegetően morgott, hogy jobbnak láttam
leszállni egy megállóval előbb az
utcánktól.
Öles léptekkel siettem hazafelé.
Végén egy foxitól kaptam tanácsokat!
Talán még nem késő, dr. Kelemen nem adta senkinek
a kutyámat, és lelkes állatvédő sem
járt arrafelé. Feldúltam a
túrázó holmimat, és végre megleltem
az állatorvos telefonszámát. Azonnal hívtam.
– Itt dr. Kelemen… maga az?… már
vártam a hívását…
Most rohanok kutyaházat, nyakörvet,
pórázt venni. Hajnalban pedig indulok a kis
börzsönyi faluba a kutyámért.
♣ ♣
♣