Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Kert F. Klára

Kutyaszív

Bent az autóban hűvös volt, de kint szinte olvadt az aszfalt a melegtől. Learatott búzamezők, barnára száradt napraforgó földek mellett haladtam el, a levegő vibrált a forróságtól. Már néhány órája úton voltam, és egy erdő melletti pihenőhelyhez érkeztem. Jólesett kicsit kinyújtóztatni a lábaimat, és az erdei ösvény felől áradó hűvösebb levegő kellemes sétát ígért. Bent jártam a hatalmas fák alatt, levél sem rezdült, csend volt, mint egy templomban, néha egy-egy szitakötő szárnya zizzent. Kellemes volt kívül hagyni a forró levegőt, megnyugtatott a csend, találgattam, melyik fa milyen fajta lehet. Ez talán kőris, állapítottam meg egy öles derekú fáról, és hosszasan szemléltem az égbe nyúló koronáját.

Amint a fák között méláztam és kissé letértem az erdei ösvényről, valami hirtelen megmozdult a száraz avaron, és felém kúszott. Nyöszörgő hangot adott, és máris a lábam elé ért. Meglepődve láttam, hogy egy kis barna kutyakölyök. Bundája bozontos, itt-ott összetapadt, sárfoltos, lötyögött a lesoványodott testén. Úgy nézett rám, mint én az óriás kőris fára, majd felágaskodott, és két kis első lábaival átkulcsolta a lábszáramat. Panaszosan nyüszített, rátapadt a nadrágomra, szemével szinte könyörgött: vigyél magaddal!

Nagyon kimerült volt, ez látszott rajta. Hogy kerülhettél ide kiskutya? Valaki szándékosan itt hagyott, vagy elszöktél valahonnan, és eltévedtél. Mit kezdjek én most veled? Csak a bajnak volt szegény. Végigfutott az agyamon: legalább száz kilométer, amíg hazaérek, hogy bírja ki az utat, nemigen terveztem megállást. Otthon sincs számára hely, bár van kertem. Nem tartok állatot, hiszen keveset vagyok otthon. Most sem volt nálam semmi kutyának való. Az övemre akasztottam ugyan egy kulacsot vízzel, és abból próbáltam megitatni. A tenyerembe öntöttem egy keveset, azt nyalogatta. Majd újra, meg újra öntöttem. Kérdően nézett rám.

„Tudom, mire gondolsz, de nincs nálam ennivaló. Na jó, megnézem.” A zsebemben tényleg találtam néhány kekszdarabkát, inkább morzsát, amit már régen ki akartam dobni, de mindig elfelejtettem. Boldogan rágcsálta, mintha tényleg valami jó falatot kapott volna.

Arra gondoltam, beviszem a faluba, hátha onnan szökött el, elengedem valahol, és majd hazatalál. De ha meglát valaki, még azt hiszi, én is azok közé tartozom, akik így szabadulnak meg a kutyájuktól. Talán az lesz a legjobb, ha leadom az állatorvosnál. Lesz a faluban egy állatorvos, ha szerencsém van.

Elindultam az ösvényen visszafelé, a kiskutya boldogan követett. Legyengült kis teste azonban nem bírta az iramot, le-leült, ilyenkor halkan vakkantott. „Várj, várj meg, mi már összetartozunk. Nem hagyhatsz el többé, adtál a vizedből, adtál az ételedből, mi már egyek vagyunk.” Így sosem érünk ki az útra kiskutya, mondtam neki, mert még neve sem volt, ölbekaptam, és úgy vittem ki a kocsihoz.

A legközelebbi faluban egy fiatal fiú mutatta meg az állatorvoshoz vezető utat. Szerencsém volt, mert a táblája szerint „dr. Kelemen Péter körállatorvos” éppen otthon tartózkodott, a szőlőlugasa hűvöséből lépett elő.

– Egészen fiatal kis állat, nincs chip a fülében – tette a vizsgáló asztalra a kölyköt. – Először is adjunk enni, inni neki, teljesen ki van merülve, ki tudja, mióta bolyongott az erdőben. Lefényképezem, kiteszem a kapumra a képét, hátha a faluból szökött el, és a gazdája felismeri. Féregteleníteni is kell, fel kell erősíteni vitaminokkal, megfigyelés alatt lesz egy ideig, hogy van-e valamilyen betegsége. Ha maga nem fogadja be, az állatvédők majd keresnek neki egy közeli menhelyet.

Közben dr. Kelemen kis tálkában vizet meg ennivalót tett a kutya elé. A kis jószág sebesen lefetyelni kezdte a vizet, közben a farkát bágyadtan lóbálta jobbra-balra. Elnéztem, amint sovány kis nyaka szinte besüppedt a vállai közé, gerince kiemelkedett a hátán, lógott róla a bőr. Olyan szánnivaló volt, hogy megesett a szívem rajta.

– Tényleg nem fogadja be? Mindenesetre tegye el a névjegyemet meg a telefonszámomat, ha meggondolná magát!

Csak a fejemet ingattam, de dr. Kelemen olyan biztatóan nézett rám, hogy eltettem a kártyát és néhány ezer forintot hagytam nála a kiskutya élelmezésére.

Nem is tudtam otthon, hogy ennyi kutya van az utcánkban. Végigmentem a kertes házak mentén, mindenhonnan előugrott és a kapura vetődött egy sima vagy göndör szőrű, kis vagy nagy termetű, sötét vagy világos bundájú jószág, aki azonnal szolgálatba helyezte magát, ahogy megjelentem a porta előtt. Ugattak, vicsorítottak, morogtak, de szerintem nem komolyan, de volt olyan is, amelyik barátságosan csóválta a farkát, inkább invitált befelé, mintsem elüldözött gazdája házától. Bent a városban is az utcákon, tereken, járműveken rengeteg kutyát vezetgettek, akik eddig láthatatlanok voltak előttem.

Azt hallottam, hogy a kutya és gazdája előbb-utóbb hasonlítanak egymásra. Vajon ebből a kis vakarcsból milyen kutya fejlődik majd? Ekkor jöttem rá, nem is igen emlékszem a kinézetére, bár nagyon gyakran eszembe jutott. Tudtam, hogy a feje, füle barna volt, a pofácskája, az orra fekete, elöl a mellényén volt egy fehér folt. Talán jelentkezett már a faluból valaki, aki felismerte, és hazavitte.

Elvárom, hogy jó gazdája legyen!

A szomszédom azt mondta, mióta az eszét tudja, mindig volt kutyája. Őkelme nappal alszik, de fél szemét a bejáraton tartja. Olyan a füle, mint a denevérnek. De az a legjobb, kacsintott egyet az öreg, hogy legalább ki tudjuk menteni magukat a szilveszteri idétlenségek alól, otthon maradhatunk a feleségemmel kutyát őrizni, mert Bobi fél a petárdázástól. Nem baj, ha nem tudsz semmit a kutyákról, ami neked jó, az a kutyának is jó.

Egyik nap, csak úgy kíváncsiságból vettem egy könyvet kezdő kutyatartók számára. Azt olvasgatva felmerült bennem, vajon milyen nevet kapott az új gazdájától. Én vajon hogy nevezném el?

Amikor busszal jöttem hazafelé, a szemközti ülésen egy öregúr ült drótszőrű foxijával. Nagy bozontos, ősz szemöldöke volt mindkettőjüknek. A kutya, amint meglátott, jobb mancsával azonnal eltakarta a szemeit, mint aki látni sem bír. Amint elvette a lábát a szeme elől, egymásra néztünk.

„Te is azok közé a link alakok közé tartozol, akik kidobják vagy sorsára hagyják a kutyát” – olvastam ki a fekete gombszemekből.

„Nem dobtam ki, nem hagytam az út szélén, állatorvoshoz vittem, mert nagyon kimerült volt.” – néztem ártatlanul vissza rá.

„És érdeklődtél-e utána, érdekelt-e a sorsának alakulása, vagy talán csak úgy leléptél?” – villant haragosan a szeme.

„Nem is emlékszik már rám, talán meg sem ismerne.”

„Te nem ismered a kutyaszívet, nem tudsz te semmit. Egyszer már magadhoz vetted, enni, inni adtál neki, megismerte a szagodat. Most már összetartoztok. A háláját akarja kimutatni feléd minden nap. Vigyázni akar rád, szolgálni téged. Ezer közül megismer ezután, és vár” – csapott egyet mancsával a gazdája lábára.

„Gondolod, hogy engem vár, és nem felejtett el?” – pillantottam rá naivan.

„Gondolom, hogy téged vár. Menj, és telefonálj!” Bajusza fenyegetően emelkedett fel-le, ínye felhúzódott, látni lehetett felső apró fogait. „Menj már, és telefonálj! Lódulj!”

Olyan fenyegetően morgott, hogy jobbnak láttam leszállni egy megállóval előbb az utcánktól.

Öles léptekkel siettem hazafelé. Végén egy foxitól kaptam tanácsokat! Talán még nem késő, dr. Kelemen nem adta senkinek a kutyámat, és lelkes állatvédő sem járt arrafelé. Feldúltam a túrázó holmimat, és végre megleltem az állatorvos telefonszámát. Azonnal hívtam.

– Itt dr. Kelemen… maga az?… már vártam a hívását…

Most rohanok kutyaházat, nyakörvet, pórázt venni. Hajnalban pedig indulok a kis börzsönyi faluba a kutyámért.

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©