"Így, hetven felé"
Ambrus József
ÜZENET ERDÉLYBE
Szívemből a legszebb
folyó fakad,
borús emlékezet tépi az ágakat.
Most kezdtem megrakni a fészkem,
sokszor éjszaka Erdély fele néztem,,
szándékom izzik székelyes dalban,
a Kárpát-medencét ölelni akartam.
Lelkemnek sokszor lenne kedve,
teszem a dolgom – megnehezedve.
Életem tavasza, vergődésben dalban,
hontalan versben oly sokszor meghaltam,
de nem utolsó – és nem a legnagyobb,
nézegetem, hogy állnak a csillagok
– s hogy teszek, és tettem valamit,
székely vagyok – ez éltet s boldogít.
Amit megölni már sosem lehet,
szívembe markol száz emlékezet.
Könyvet árultam – nem hazámat,
lesújt a jog, nem fogom be számat.
Amit szerettem, most abba kezdtem,
a lassú úton sokszor megrekedtem.
Törvény tapossa a magyar eszmét,
székely-magyarok – lesz itt tavasz még,
mert rosszul forog ma a gépezet –
szülessen újjá minden emlékezet.
Bús lelkem sebei mint rákos daganat,
hoztam haza pár versben magamat,
mert nem gyógyul a vérző ütötte seb
– robbanjatok ököllé, székely kezek.
Öklömet szavamat az égig emelem,
hontalan sorsomat ma átkeresztelem,
sohasem békít meg a józan folyamat,
fellázadok, székelyek, ha le is megy a Nap.
|
|
|
|
