Megszólal a dallamcsengő. Mindig ugyanaz a
nóta…
– Itt állandóan csengetnek? –
kérdi viccesen zsörtölődve, félhangosan,
inkább csak magától Végvári Feri
bácsi, majd összekapkodva a
legszükségesebbeket, egy gyors naplócserével
megindul a terem felé a tizenegyedikesekhez.
– Na végre! Jön már! Leülhetek,
bevackolhatom magam. Ez legalább nem macerál annyit, mint
a többi! Vagy tévedtem? Már megint az a baja, hogy
nincs elöl semmi. Pedig itt a táskám, épp
csak a sminkkészlet és a mobil fér el tőle! Na
jó, ha annyira akarja, előveszem a könyvet is, ki is
nyithatom akár, de attól még nem nézek
bele! C…, most meg direkt felszólít, hogy
figyeljek rá! Egyszerűen nem hagy élni! Most hogy
nézzem meg, mit reagált Hanna? Vagy hogy hányan
lájkolták a fényképem? Mit osztott meg
legutóbb… – fut végig és akad el Lola
agyán hirtelen a sok kérdés.
– Itt jól elvannak nélkülem is,
tulajdonképpen hagyják, hogy elbeszélgessek
magammal, megválaszoljam a saját
kérdéseimet, s még feleltetni is tudok, ha nagyon
ragaszkodom hozzá, legfeljebb leosztályozom saját
magam is. Egy kettest én is megérdemlek, hisz sokszor
jóval többet teszek érte, mint némely
felelő… Egyáltalán észrevennék, ha
kimennék? Utánam jönne bárki? –
csóválja a fejét Végvári
tanár úr, miközben türelmesen elismétli,
melyik oldalt kellene nézni...
– Nyomass már rá egy kis levegőt,
kérlek! Hadd hangozzék messzebbre! Kicsit nagyobb
kedvvel…
Lola végigszenvedi a szakaszt, nemigen érti, miről
is olvasott, az értelmezésből pedig már
egyáltalán nem veszi ki a részét,
bár Feri bácsi megpróbálta erre is
rávenni, de a lány egy sajnálkozó mosollyal
már elzárkózik a saját kis
világába… Állandóan
akadályozzák, feltartják… S nincs
egyedül az érzéseivel… Újféle
íratlan szabályok terjednek oda-vissza
észrevétlenül. Békés egymás
mellett élés. Valamelyest működik a
„Majdcsakleszvalami!” kiváró
magatartás. Nyugodt kötéltánc ez
egymás idegein.
– „Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se
vagy, / Mint egymástól itt a földi szivek!” Na
jó… Sikerült pár pillanatra kizökkenteni
egyet-kettőt a maga elszigetelődő világából. De
ott a szemükben az örökös fáradtság,
a rácsodálkozás, a „mitakarez, miabaja,
honnantudjam, mivanmár” üzenete – lép ki
merengve az óra, vagy a lét (?) végét jelző
dallamra Végváró, akarom mondani
Végvári Ferenc. S megindul a folyosón a
kollégái felé, kikkel együtt beszáll a
felvonóba:
– Epekedjünk, de be ne rekedjünk, fenn ne
akadjunk, a liftben bent ne ragadjunk! –
tréfálkozik újra…
♣ ♣
♣