Nem vagyok sértődékeny, ezt több
„felmérés” is
„bizonyítja”. Kitöltöttem több
tesztet ezzel kapcsolatban a neten, könyvekben is, és
mindegyik a végén gratulált: nem vagy
sértődékeny. Pedig ez nem igaz.
Például nem szeretem, ha nem hallgatnak meg. Ha a
történeteim közben a társ, akihez
beszélek, a következőt mondja: „Te, erről az jut
eszembe, hogy…”; vagy: „Ne problémázz
ezen, én sokkal nagyobb bajban vagyok,
képzeld…”; vagy ezt: „Hallottál
már arról, hogy van egy sokkal jobb…”;
talán így: „Azt hallottam ezzel kapcsolatban,
hogy…” stb., és egészen
másról, másokról kell
végighallgatnom történetet. Egyszerűen rosszulesik,
úgy érzem, nem vesznek komolyan, nem vagyok fontos, egy
rádióműsor, vagy egy középkori király
története, vagy egy számomra ismeretlen ember sokkal
érdekesebb neki, mint én. Nem kezdek el erősködni,
mert akkor veszekedés lenne, és azt nem szeretem. A
következőkkel szoktam magamat nyugtatgatni: Nem arról
híres, hogy figyelmes lenne, nem ezért szeretem, hanem
azért, mert jó ötletei vannak, úgy
gondolkodik a világról, ahogy én, mert
mással nem tudok utazni, vagy színházba menni stb.
A másik változat: Láthatóan
féltékeny, rosszulesik neki, hogy nekem jó
történeteim vannak, hogy velem mindig történik
valami humoros, valami, ami az értékeimet
bizonyítja. Következő változata a saját magam
vigasztalására alkotott szövegnek: Ne vedd fel, van
elég baja, egyébként már nagymamád
is megmondta, hogy a többi ember nem ezért az egy
célért van a Földön, hogy veled foglalkozzon.
Megint a következő: Ne törődj vele, akkor is te sokkal jobb
vagy, mint ő, mindenben, a múltkor is neked volt igazad, persze,
hogy nem ismerte el, ne is várd el tőle, szegénytől.
Zavar, ha leszólnak, lenéznek, sőt
hülyének tartanak, mert nem értek a joghoz, a
vállalkozások érdekeihez, egy
készítmény összetételéről
olvasható tájékoztatóhoz, ha nem ismerem a
legdivatosabb betegségek elleni gyógyszereket stb.
Ennél csak az bosszantóbb, ha ebből károm is lesz,
például a villanyszerelő magas árat számol
néhány aprócska javításért,
mert nyilvánvaló, hogy nincs más
lehetőségem, kénytelen vagyok szakembert hívni
egyszerű problémák esetében is. Ezeket az eseteket
már megtanultam magán titokként kezelni,
elmesélni nem merem, mert a hangos kacagástól
óvom magamat, és a hozzátartozó
szövegtől, ami mögött ezt hallom: nahát te
szerencsétlen, rémesen ügyetlen vagy, veled mindent
meg lehet csinálni, ennyit fizetni, nevetséges.
Azért esik rosszul, mert én is tudom, hogy ez szinte
lehetetlen, és inkább vigasztalásra
várnék, nem az ügyetlenségem
megerősítésére.
Megvisel, ha átvernek. Egy eset: Többször volt
nálam baráti beszélgetés, ebéd vagy
vacsora. Egy ilyen alkalommal úgy döntöttem, hogy kis
tálakba kocsonyát is teszek az asztalra.
Mindenkinek jól esett. Egy 40 éve barát a
feleségével volt jelen. A férfi agyon
dicsérte a kocsonyát, többször elmondta, hogy
mennyire szereti, sőt imádja, majd egyszer hozzátette,
hogy a felesége sohasem csinál neki, mert ő nem szereti.
Ezt többször külön is elmondta, amíg
végül megígértem, hogy bár
ritkán főzök kocsonyát, de ha megint lesz ilyen
alkalom, akkor neki egy kis tálban feltétlenül
félreteszek. Véletlenül úgy alakult, hogy egy
hónap múlva készítettem megint
kocsonyát. Felhívtam őket telefonon, a férfi vette
fel. Mondom, hogy akkor viszem holnap a kocsonyát, hallgatom a
telefonba az áradozást, hogy milyen klassz stb.
Odaérek a kistálkámmal, mind a ketten otthon
vannak, a férfi és a nő is. Csodálkoznak, minek
hoztam, hiszen két napja fogyott el az, amit utoljára
készített a feleség. Nem is
értették, én sem. Mentegetőzve távoztam,
mert úgy éreztem, hogy a kocsonya nem éri meg,
hogy összevesszünk. Nem tesz jót az embernek, ha
gyakran fordul elő, hogy valami történetbe
jóhiszeműen belekeveredik, valamit elvállal, úgy
véli, hogy a másik megérdemli a
segítségét, és kiderül, hogy
bolondját járatták vele. De miért is? Erre
nem derül fény, talán jobb is!
A sértéshez, a sértődéshez két
ember kell. Mind a kettőnek a sajátos tulajdonságai
jelentkeznek, összefonódnak abban az esetben, amikor
valamelyikük megsértődik. A legizgalmasabb
kérdés, hogy az igazi vagy vélt
sértés mennyire fontos más kapcsolatokhoz
viszonyítva. Mi fontosabb: a régi barátság,
a jó munkatársi kapcsolat, a családi
összetartozás, vagy önmagam
sértetlensége? Vagy esetleg olyan helyen érte a
sértés, akár szándékosan vagy
átgondolatlanul, ami mélyebb bánatot okoz.
Lehetséges talán fokozatosan és tudatosan
még mélyebb pszichológiai rétegekbe
száműzni, vagy a felejtés fátylát
ráteríteni. Ez utóbbi megoldásnak az a
sajátossága, hogy ez a fátyol nagyon
sérülékeny, elszakadhat, elég egy
másik, aprócska megjegyzés, és
visszatér a felszínre a régi bánat. Fontos
lehet az is, hogy valakitől a sértést milyen gyakran
és milyen módon kell elviselni. Lehet, hogy egyszer csak
meggyengül a teherbíró képesség,
és akkor el kell távolodni a másiktól, nem
kell több lehetőséget adni számára annak
élvezéséhez, hogy kellemetlenséget okoz
nekünk, a másiknak.
Hogy mi indítja az egyik embert, hogy sértő legyen,
és miért veszi a másik komolyan a
sértést, annak rengeteg oka van, és még
több lehet, amiket talán magunk sem tudunk. Egy biztos,
hogy ebben az ügyben azért nem lehet tisztán
látni, mert semmi köze a logikához, és
talán ezért van, hogy megbeszélni sem tudjuk,
általában tiszta vizet sem tudunk, vagy nem merünk
önteni a pohárba. Előfordulhat, hogy ellentétes
hatást érünk el, mert a hallhatóvá
tett szóval, a megfogalmazás dallamával, a
hangsúlyokkal még több kellemetlenséget
okozunk egymásnak, még mélyebb lesz a
megbántódás, és már mind a
két félre kiterjedhet.
Azt is figyelembe kell venni, hogy nincsen abszolút
igazság, csak az ő igazsága van és az
enyém. Egy tőről fakad ugyan, de jogosan, mert ketten vagyunk,
két irányba mutat: hozzám és hozzá.
♣ ♣
♣
