A grafitszürke sírkövön a fél
éve még ébenfeketén fénylő felirat
kezdett matt lenni. A kisebbik fiú ott állt előtte.
Sapkáját a tomboló hóeséssel nem
törődve levette. Úgy tanították, hogy a
temetőben levesszük a fejfedőt. Megadjuk a tiszteletet a
halottaknak. Hajában egyre sűrűbben jelentek meg az ősz
szálak. Ő maga se tudta, hogy jót tesz a
fizimiskájának, ha a fejére hull a hó, vagy
épp ellenkezőleg.
Szenteste volt. Minden december huszonnegyedikét a
szüleinél töltötte idáig.
Harminchét éven át. Most nem ment. Üres a
ház. Az apja itt fekszik előtte, kb. 180–200
centiméterrel a talaj alatt. Az anyja elköltözött
az üres házból. Ő itt áll szenteste
délelőtt a temetőben, és már nem érzi
ünnepnek az ünnepet. Egy ünnep se lesz már
ugyanolyan. Magában beszél. A sírkőnek, a
feliratnak, a halott apjának.
– Az anyám és a bátyám el
akarják adni a házat. Azt a házat, amit te
építettél az apáddal! Amelyben ötven
évig éltél! Amelynek a kertjét ötven
éven át művelted! Csak úgy el akarják adni!
Én nem akarom eladni! Most én művelem a kertet, de nem
győzöm! Nem győzök a szomszéd városból
átjárkálni! Pedig bőven hozott termést,
annak ellenére, hogy idén hatalmas aszály volt!
Mintha fentről vigyáztál volna rá! Mintha onnan is
művelted volna! Olyan üres az a ház nélküled!
Az unokáidnak is hiányzol. A kicsi még csak
másfél éves, de folyton kérdezgeti, hol
vagy. Van rólad pár videófelvételem! Sűrűn
meg fogom neki mutogatni, hogy soha ne felejtsen el! Most én
tartom rendben a nagyapám és a nagyanyám
sírját. A te szüleidét. A
bátyám, aki csak egyszer ment ki oda, mióta
meghaltál, még be is szólt, hogy miért csak
egy szál szegfű van a vázákban! Magamat kell
megvédenem tőle, mert te már nem vagy itt, hogy
megvédj! Hiányzol!
Megsimogatta a sírkövet, és gondterhelten
kisétált a temetőkapun. A hó a temető homokos
talajával elegyedve sárrá vált. Egyre
csúszósabb és ragadósabb lett.
Mindössze száz métert kellett megtenni a sír
és a temetőkapu között, de az utcára
lépve le kellett takarítania a cipőjét. A
főutcán, ahol a temető fogadta magába az élettől
megfáradt, lelküktől megszabadult testeket, az autók
első lökhárítói szinte az előttük
haladó gépjárművek
féklámpáihoz értek. A kisvárosban,
ahol felnőtt és ahová temetkezik a család,
még soha nem látott ennyi járművet. Egy
részük próbált pontot tenni a
célegyenesbe fordult karácsonyi
bevásárlás végére, a többiek a
rokonokhoz siettek, hogy együtt tölthessék az
ünnepet.
A kisebbik fiú tudta, hogy délután teljes
csend honol az egész városon. A mindenféle
színekben pompázó karácsonyfák alatt
megszaporodnak az ajándékok. Eszébe jutott a
tizedik karácsonya, amikor apja már nem tudta
kivárni, hogy még mindig nem megy a gyermeke a
fához megnézni az ajándékokat, és
azt mondta, látott egy gyereket az utcáról
benézni az ablakon, de elzavarta onnan.
Megkapta az akkori ajándékát. Egy lemezes
alapú autópálya volt három
felhúzható kisautóval. A nyolcvanas évek
szocialista iparának egyik műremeke. A szülők boldogok
voltak, ahogy a fiuk kicsomagolta az ajándékokat.
Örült az új játéknak, de durcásan
fordult az apja felé.
– Láttál egy gyereket és elzavartad? Te
elzavartad a fa mellől a Jézuskát? Lehet, hogy több
ajándékot is hozott volna!
A szigorú természetű apa ingerülten
vágta hozzá a szavait a hálátlan
kölyökhöz:
– Nincs Jézuska! Tőlünk, a szüleidtől kapod
karácsonykor az ajándékokat!
A gyerek apró kis kegyes karácsonyi
hazugságokra épült ünnepi világa egy
pillanat alatt omlott össze.
A kisebbik fiú hátranézett a sír
felé, ahonnan az imént kisétált, és
üzent még gondolatban valamit az apjának.
– A másfél éves kislányom
várja a Jézuskát! És amíg én
élek, hozzá minden karácsonykor eljön! Nem
zavarja el senki! Most hazamegyek hozzá, mert látni
akarom a boldogságot az arcán, amellyel engem is
boldoggá tesz, amikor kicsomagolja az ajándékait!
♣ ♣
♣
