Halálra ítélten, öklömnyi, remegő
szőrcsomóként került hozzánk.
Egyik reggel anyám ellopott, félig
összerágott zoknijából kukucskált
kifelé, ezért Zokni lett a neve. Hamar
rájött, hogy apró termete nem túl elrettentő,
ezért öblös hangjával
„fedezékből”, a ház sarkához
húzódva késztette menekülésre a
postást, s aztán emelt fővel, büszkén
kocogott elő karikalábain. Órákig
játszogatott a labdájával, magasra dobta, majd
elgurította.
A tyúkokat ugyanilyen finoman terelgette vissza a
baromfiudvarra, vagy óvatosan a földre nyomta őket,
míg odaértünk.
Minden családtagnak külön
„tiszteletkör” járt, ha hazaérkezett.
Ilyenkor hatalmasakat szökkent, és képes volt
ragadós puszikat nyomni az ember arcára. A
vendégek közül csak a halk szavú, derűs
lényeket fogadta el. A többiekre mély hangon
rámordult, vagy egyszerűen hátat fordított nekik.
Egy alkalommal megsértettem, durván
rászóltam. Másnap elmaradt a szokásos
tiszteletkör, nekem is hátat fordított, és
mogorván nézett rám. Hűséges kutyaszeme
csak akkor derült föl, amikor megkapta a
bocsánatkérő simogatást.
Imádott kocsikázni is, ócska Trabantunk
hátsó üléséről figyelte a
világot, és izgatottan fedezte fel az ismeretlen,
új illatokat.
Új szokásai közé tartozott, hogy a
ház külső ajtaját egy finom mozdulattal kinyissa,
vagy ha a vonalas telefon csengett, nyüszítve rohanjon
anyámhoz, aki épp a kertben dolgozott.
Szívesen pihent a foteljában, állát a
karfán nyugtatva szunyókált, vagy
tévét nézett.
Anyám a magányában verseket mondott
magnóra vagy énekelt, ilyenkor a kutya a konyha
kövén ülve áhítattal hallgatta és
dünnyögött hozzá.
Ha reggelente a mama rosszul érezte magát és
sírdogálva ücsörgött az
ágyán, két lábra állt, anyám
térdére támaszkodva nyüszögve
próbálta vigasztalni.
Tekintete szinte már emberi volt, egyik családtagunk
emberszeműnek nevezte.
Egy alkalommal a kutya eltűnt, hiába kerestük.
Aztán a szomszédok mesélték, hogy a
temető felé látták kocogni. Ott is
találtunk rá, apám és nagyanyám
sírja mellett. Melegen üdvözölt bennünket.
Valószínűleg örült, hogy megtalálta az
„elkóborolt” családtagokat.
Zokniból igazi öreg dáma lett. Megőszült,
kigömbölyödött, a tiszteletkörökből
már csak bágyadt hanyatt fekvés maradt.
Tekintetéből bocsánatkérés
sugárzott, hogy lám-lám, már nem tudja
hozni a régi formáját.
A temetőjárásnak a betegsége vetett
véget. Egyik este már a foteljából se
tudott felkelni.
Anyámat hívta. Odavonszolta magát a
kezéhez, s a fejét elhelyezte a tenyerében.
Kíváncsian figyelt az ajtó felé
– talán valamelyik kutyaőse jött el hozzá
– és az ismerős tenyérben csendesen elaludt.
Játékos lényének, feltétlen
szeretetének az emléke még hosszú
évek múlva is otthonossá és meleggé
varázsolja az egyre ridegebbé váló
világot.
♣ ♣
♣
