SZÉPIRODALOM

Tóth Ágnes

Magányos tánc

November vége van. A levelek mind lehulltak. Sétára indulok. Az üresség kiráncigált a lakásból. Jól felöltöztem. Sötét van már, de nincs még késő az esti lefekvés előtti friss levegő szívására. Csendesek az utcák. Lámpák fénye világítja magányos lépteim. Néha feltámad a szél, s leveleket fúj a kisebb gödrökbe a járdán. S én hol ide, hol oda lépegetek. Mint aki táncol a semmivel. Jó ez a hideg! Olyan lélekébresztő, mikor üres a fej. Mint mikor mindenből elege lesz az embernek. Kell, hogy csontig hatoljon. Éreznem kell, a probléma nem is olyan nagy, mint gondolom. Hisz vár otthon a meleg lakás. Viharossá válik a szél, és hullni kezd a hó. Megállok a lámpa alatt, s nézem ezt a hideg magányos táncot, amit a természet hozott elém. Még nem fázom. Bennem is kavarog minden, mint ahogy a szél és a hó. Akarom, hogy fájjon a hideg és sok más, aminek már nincs helye bennem. El kellene engedni a rossz tegnapokat. Ropog már a hó a talpam alatt. Széttárt kezem égre emelem. Lecsukott szemmel érzem, ahogy rám hull ez a könnyű takaró, majd meleg arcomról csepp formájában lefolyik. Araszolgatnak a mínuszok kabátom alá. De leheletem még nyomot hagy a hidegen. Lassan elfeledkezem gondjaimról. Rám telepszik télnek jeges keze, s vacogásra kényszerít. Ő az erősebb. Lerázom magamról a havat. Hazaindulok.

♣    ♣    ♣