Az egyháztörténet és az
egyházjog-történet is egyértelműen mutatja,
hogy a szentté avatás egy fejlődési út
révén jutott el mai állapotáig.
A mai egyházjogi szabály szerint a jelölt
iratait szakértői bizottság vizsgálja jellemzően
hosszú éveken keresztül, és ezen
bizottság ajánlásával kerül a
pápa elé, aki megadja neki a „tiszteletre
méltó” címet. Ekkor kezdik keresni a
közbenjárására történt
csodát/csodás gyógyulást, amit ismét
egy szakértői (jellemzően orvos-szakértői)
bizottság vizsgál meg, és ha a
tudomány-technika vizsgálatkori aktuális
álláspontja szerint az racionálisan nem
magyarázható, akkor elfogadják csodának. Ha
megvan az egy igazolt csoda, a pápa dönt a boldoggá
avatásról; kiadja az erről szóló iratot, a
boldoggá avatási szertartást pedig az erre
kijelölt püspök végzi el, majd a 2. igazolt csoda
után a pápa elvégzi a szentté
avatási szertartást. 1082-ben még nem volt ilyen
szigorú szabály- és eljárásrend; a
szentté avatás csak 1215 óta pápai
privilégium, azt megelőzően püspökök és
helyi zsinatok is dönthettek a szentté
avatásról.
A „csoda” kérdése önmagában
is hatalmas vitákat tud kiváltani, főleg mivel minden
korban voltak olyan emberek, akik illúziót,
csalást akartak „isteni csodaként” előadni az
embereknek. A „csoda” a legtöbb
eljárásban korábban is felmerült, de csak
1587 óta elengedhetetlen feltétele az
eljárásnak, és csak olyan csodát lehet
elfogadni, amit vizsgálatkori tudásuk alapján nem
tudtak megmagyarázni. A tudomány-technika
fejlődésével természetesen vannak olyan több
évszázada kanonizált szentek, akiknek az
eljárásban elfogadott csodáit, ha ma folyna az
eljárás, semmiképpen sem fogadnák el,
hiszen ma a jelenség magyarázatát esetleg
már a középiskolában tanítják
minden fiatalnak. De tény, hogy még ma is vannak olyan
„csodái” egyes középkori szenteknek,
amiket tudományosan még ma sem tudunk
megmagyarázni. Ilyen esetekre többször még a
mai tudományos világból is csalást
mondanak, függetlenül attól, hogy azt nem
tudják tudományosan megmagyarázni, hogyan
követték el/lehetett megvalósítani a
csalást.
Én nem tudom, hogy „az Isten
látásában részesült” és a
„vándorló egyház” által
tiszteletreméltó vagy boldog címmel illetetteket
ezek a földi titulusok vajon „érdeklik-e”
annyira, hogy „hajtanának” a mielőbbi szentté
avatásra. Ezzel a „haszonelvű” földi
logikával ráadásul teljesen értelmetlen,
hogy a már szentté avatottak miért „tesznek
további csodákat”, hiszen magasabb szint már
nincs. Boldog Özséb, a pálos rend
alapítója a 13. század vége óta
„beragadt” a „boldog” szinten, bár a 19.
század második fele óta még a
személy létezésével kapcsolatban is
merültek fel kételyek egyes
történészekben.
Jelenleg a „tiszteletreméltó” szinten
van – mások mellett – Mindszenty József
esztergomi érsek és gróf Eszterházy
János szlovákiai politikus. Aktáik
vizsgálatakor a szakértőknek a politikai
munkásságukat is vizsgálni kellett az
„életszentség”
megállapítása tekintetében.
A Katolikus Egyházban nem csak
„vértanú” szentek vannak – akikre az
általánostól kissé eltérő
eljárási szabályok vonatkoznak a boldoggá
és szentté avatási eljárásban
–, hanem „párnák közt” meghalt
világiak is.
Szent István vonatkozásában
kétséget kizáróan igaz
történelmi tény, hogy uralkodása alatt egy
keresztény királyságot alakított ki,
törvényei a kor viszonyai között
„haladóak” voltak, büntetési
rendszerének – mai fogalmainkkal –
fokozatossága kifejezetten új volt a korban, ami a
nyugati törvényekben a 11. század
végétől kezdett megjelenni. Ennek során a
függetlenség megőrzése érdekében
Bizánc és a nyugat között csak politikai
szinten kellett lavíroznia, hiszen 1054 – a hivatalos
szakadás – még nem következett be.
Ezért tisztelik az ortodox keresztények is Szent
Istvánt, függetlenül attól, hogy szentté
avatása (régies terminussal „oltárra
emelése”) már a szakadás után
történt meg.
Végezetül hadd utaljak röviden egy
külföldi királyra, aki ugyancsak természetes
halállal halt meg, és szentté avatták. IX.
Lajos francia király részt vett két keresztes
hadjáratban; országát fejlesztette
gazdaságilag, kulturálisan, és halála
után 20 évvel avatták szentté.
Természetesen nála is fel lehet vetni, hogy a
szentté avatása a francia királynak a pápa
feletti politikai győzelmének volt az egyik „sarca”.
Ahhoz viszont, hogy ez megtörténhessen, előbb az
életrajzából kellett
„életszentségét”
megállapítani. Az
„életszentség” vizsgálatára
mint az eljárás elengedhetetlen
lépésére az ókeresztény kor
óta vannak bizonyítékaink. Az
eljárásnak a középkor óta fontos
szereplője az „advocatus diaboli”, az
„ördög ügyvédje”, aki azt
bizonygatja, miért nem volt életszentsége a
jelöltnek, ami nélkül a szentté avatás
lehetetlen akár Szent Lajos, akár Szent István,
akár bármely más szent vagy boldog
vonatkozásában, függetlenül társadalmi
státuszuktól.
dr. Kertész Gábor
(A BBC History Magazinban 2019-ben
megjelent cikk részlete)
♣ ♣
♣
