Falun nőttem fel 11 éves koromig, apám
harangozó volt és csősz, jártuk a határt,
nekünk csipogtak indulót a kis madarak, csobogott a kis
patak, voltak tanyák is, ott is járta,
masináláskor ebédet vittem.
A zene? Nem volt ára, így vasárnap én
nyomtam az orgona pedálját.
A lépés, a lombok, ahogy felkéri a
szél táncra, zenél a világ. Ahogy az
emberi élet is alakul, le és fel, bánat,
öröm, tespedés, rohanás, így a zongora,
a hegedű lassan játszik, ha sétálni indulok, ahol
20 éve lakom, a Vértest takarják ki a felhők,
bariton hangon a szél fújt, a télen
keményen.
Most indulók dallama cseng a fülekben, a kis ér
az óvodát öleli át. Az ágy
elringatott, de most lelkesen szurkol, minél több
látnivalót lássak. A családban? Többen
tudtak zenélni, a nagypapa citerahangja szól a kis kertek
felől. Domb, itt valamikor kis vár állt, most
szomorúan zenél a szél az ódon kövek
között.
Elhagyom, de a régi idők lehelete még egy darabig
érezhető. Sok kő belőlük, mikor lerombolták, a
házak falába épült be, új
életet gazdagítva, hazavárva a lakókat.
Kavicsos a talaj most, de látszik egy fenyőerdő, a
bányató, sok kis faházzal táncra
kéri a déli szelet. Elmaradnak a kis kertek,
hétvégi házak, apám harmonikája
mintha a fülembe szólna. Tehéncsorda
legelészik egy hodály után, ők most egy
lassú keringőre sem kelnének fel.
Zenés séta.
A tanya, bokrok, virágok kórusa, régen esett
az eső errefelé.
A hegyoldal? Egy vidám, élénk dalba kezd,
hív a csúcsra, hogy nézzek szét, onnan
messzire ellátni.
Akácos, kicsit leülök. Gordonka szól?
Tovább megyek lassan, szép a táj, mint egy
szép, eladó sorban lévő lányka,
új zene, Liszt: Szerelmi álmok.
Újabb tanya, a kiskutya barátként fogad,
vékony a hangja, mintha szoprán szólamot
hallanék. Bokrok, integet az öreg diófa, alatta egy
ló, kiscsikója kíséri, galopp, most egy
gyors etűd csilingel, ha jól hallom. A gazdasszony tereget,
keringve száll a szélben a dróton a lepedő,
és nászinduló szűrődik amonnan.
A fák tele virággal, mint a zeneszerző
kottája, kottafejek, jó lesz az idei termés.
Cimbalom, régi lemezjátszót látok a gangon.
Egy elhasznált kabát van a kerítésen, jobb
napokat is láthatott, szólót énekel, egy
kis vadgalamb turbékol hozzá.
Nem ő az, aki reggelente a párjával a
párkányomon ül? „Jó reggelt, jó
reggelt”, mondják, és ismétlik, mint ha
refrén lenne.
A rét szélén egy pokróc, kis
rádió szól, a Csend című számot
játsszák.
A csend? A rét, erdei kis utak, a patakban lassan
elmerülő ér mind a csendet, a nyugalmat adják nekem,
mindnyájunknak. Vége, és dallam fut át,
zenére él, virágzik, éled és
nyugszik a világ, mert lüktetni kell, a szívnek
és a való világnak.
Az út? Minden útnak vége van, a mai
utamnak is, elhaló akkordok, amik a felvert pornak
altató, nyugtató, lágy zenét adnak,
nekem is nyugalmat, jobban alszom a zenés séta
után.
♣ ♣
♣
