Augusztus vége felé járunk. Csendes
nyár végi éjszaka. A Hold szépen
gömbölyödik. Az Esthajnal csillag kíséri
útján. Tücsök még szorgalmasan
muzsikál. Itt, ott még a panel rengetegben egy-egy
késői beszélgetés hallatszik. Körvonalakat
rajzol az éjszakai fény a fák köré.
Levél sem rezzen. Lassan hűl a levegő, de még így
is meleg van. Távolról kutyaugatás hallatszik,
majd az utolsó buszjáratok monoton hangja
vész bele az éjszakai csendbe.
Nézem a Holdat, ahogy a nap fényét
tükrözi vissza. Rendje van a természetnek. Jó
lenne, ha az ember is rendet rakna a fejében, és
tudomásul venné, ki az erősebb. Oly tiszta,
békés az éj. De ha felkel a Nap, már
éget. Ha delelőre ér, már elviselhetetlen a meleg.
Árnyékot keres a világ, s kicsit el is csendesedik.
Simogatja lelkem ez a csend. Álmok közé hajt
mindenkit. Kipihenni a nap fáradalmait, zajokat.
Nem történt semmi, csak az idő újra megengedte,
hogy felfedezzem ezt a törékeny csendet, mikor a
természet hangjait oly tisztán lehet hallani.
S míg így elmélkedem a világ dolgai
felett, a Hold lassan kisétál nyitott ablakom
keretéből.
Repülő éles hangja süvít át az
éj kékjén. Ablakom felé lassan araszolgat a
hajnal. A tücsök még muzsikál, s utolsó
akkordjai lassan álmot hoznak szememre. Majd mindketten
elalszunk.
♣ ♣
♣
