Órák óta kavarom a
sárgabaracklekvárt, és közben csaponganak a
gondolataim. A befőzés egy olyan pont, ami valahol
félúton van, és ezért benne foglaltatik
minden: végiggondoljuk a gyümölcs útját,
amikor tavasszal virágzott, mi már akkor
örültünk a várható termésnek.
Aztán a szedését – csodálatos egy
gyümölccsel telt fa alatt állni, pirosló
meggyekre, sárgán duzzadó barackokra
felnézni, és a gyümölcsön túl csak
a zöld levelekre és a kék égre
rálátni.
Aztán kavargatás közben arra gondolni, amikor
majd felnyitjuk egy téli estén, és majd
visszagondolunk a nyárra és a befőzésre.
A lekvárkavarás különösen
meditatív tevékenység. Szerepelhetne akár
az elme lenyugtatásához útmutatót
kínáló könyvekben. A fakanállal
együtt a gondolatok is járnak-kelnek. De ezek
általában békés és derűs gondolatok,
hiszen ha az ember idegesen kavar, akkor csak magára csapja az
egészet, olyankor jobb is abbahagyni. Másrészt
olyan aromák járják át a konyhát
és benne bennünket, amelyek lelazítanak:
édesek, illatosak. Harmonikus érzeteket keltők.
Ha el akarnám adni az otthonom, akkor a
háznézőket várva – ha lehet –
málnalekvárt főznék, mert aki belép, azt
gondolná: ebben a házban boldogság van.
Bőség, hiszen télire is van mit elrakni. Idő, mert ez
munkaigényes. Szeretet, mert az ember a lekvárt valakinek
csinálja – vagy ha más nem, hát
legalább magával van jóban. És az illető
azt hinné, a házzal együtt talán ezeket is
megveszi. Mert ki ne szeretne egy gyermekkorából ismert
illatokat árasztó házban, egy meleg otthonban
lakni?
♣ ♣
♣