(Szónok; erősen
orrhangon, unottan): Kedves Dolgozók! Külön
köszöntöm kollektívánk lányait
és asszonyait a nőnapi ünnepélyünkön. Mint
oly’ sokszor, most is… (elhalkul)
(Narrátor, normál
hangon): Csak hallgatom a szónokot, és csendben
gondolkozom. Nők! Látom őket nap, mint nap, ám most
ünnepeljük őket.
Látom az asszonyt, ki férjével neveli
cseperedő gyermekeit és ott virraszt az ágyuk mellett,
mikor betegek. Sokszor csak pár órát alszik
éjszakánként, itt mégis vidám
és kedves. Mindenkihez van pár jó szava.
Látom a feleséget, ki éjjel-nappal
dolgozó férjét csak nagy-néha látja,
és akkor is csak az ágyban alszik. Hihetetlen
munkabírással tartja rendben a házat és
gondoskodik uráról. Mégis mindig kedves,
jókedvű és mosolyog.
Látom az anyát, kinek gyereke már
régen külföldön él és csak
évente egyszer látja unokáját, pedig a
szívét tenné ki érte. Mégis
jókedvű és másokat vígasztal, ha velük
valami baj van.
Látom a fiatal nőt, kit párja orvul megcsalt
és otthagyott, pedig az életük csaknem
összeforrt. Most mégis ő adja az erőt másoknak, a
hitet az életben és a munkában.
Látom a feleséget, aki szeretne gyereket, de csak
nem akar sikerülni. Látom a tekintetében a
könnyet, ahogy egy pöttömnyi kis babára
néz. Sírhatna, de ő sosem rosszkedvű. Mindig vidám
és kedvesen bolondozik. Örökké vidám.
Nem értem, honnan van ennyi erő és báj a
nőkben. Mindenkivel kedvesek és aranyosak. Mindig mosolyognak.
Sokszor küzdenek, és soha nem pihennek. Irigylem a
munkabírásukat és az akaratukat. Mire
mennék nélkülük mi, férfiak?!
Ők a megtestesítői egy felsőbb jónak, egy
elérhetetlen ábrándnak, ami bennünk
oly’ mélyen fogalmazódik meg. Egy eszmének,
’melyhez igyekszünk felnőni és megtenni
értük mindent.
Tisztelem és szeretem a nőket, a lányokat és
az asszonyokat. Ők tartják össze a házunkat, ők
adják nekünk az erőt, és őket szeretjük
őszintén.
♣ ♣
♣