Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Valkó Péter (dr.)

Rianás

Mindig is tudtam, hogy a kutya az ember legjobb barátja, de hogy életet is menthet, azt most tudtam meg, amikor apám mesélte nagyapám történetét.

Családunk a Balaton környéki Kőrös-hegyen nőtt fel, nagyapám volt akkoriban a balatonföldvári horgászegyesület elnöke.  Szép szál legény volt, kackiás huszáros bajsza sok nőt vonzott ugyan, de ő hűséges volt nagyanyámhoz, egyetlen szenvedélye volt a halászat és a horgászat. Ez a szenvedély generációk óta családunkban öröklődött, de ez okozta majdnem nagyapám és a mi halálunkat is.

Nyáron a világ szinte összes tájáról érkeztek turisták, hogy eme szenvedélyüknek hódoljanak, akkoriban sokkal csendesebb volt Balatonföldvár és környéke, valahogy nyugodtabb volt az élet.  Állatok is megtalálhatóak voltak minden háznál, és természetesen kutyákat is tartottak. Nagyapámnak kedvenc állata egy Nagyszőrös névre hallgató németjuhász kutya volt, mindnyájan szerettük a családban, az  ő morgása figyelmeztetett, ha rossz szándékú ember  közeledett a házunk felé. Nagyapám nélküle egy lépést sem tett, majdnem többet törődött vele, mint velünk, az unokáival.

Így volt ez akkor is, amikor horgászni indultunk a befagyott Balaton jegére, vállára vette mindhárom horgászbotját, övére csatolta a halakat vonzó csalikat, s minket – öcsémet és engem – szánkón vitt ki a tükörsima jégpályára. A kutya is velünk volt, bár nehezen birkózott meg evvel a furcsa jégpályával, de a parttól kb. 100 méterre megálltunk. Nagyapám jégcsákánnyal léket vágott, a már elég vastag jégpáncélba, ami nem volt könnyű, majd leült a horgászzsámolyára, s elővette a csalikat. Bedobta mindhárom horgot a vízbe, és várta a jó szerencsét, no meg a halakat. Mi addig korcsolyázgattunk, illetve egymás szánkóját tologattuk vidáman, sivítva. Nagy meglepetésünkre  azonban az előző napi fagyos-jeges, havas időt barátságos napsütés váltotta fel, és ezért a Balaton mellékén rianásnak nevezett természeti jelenség majdnem a halálunkat okozta. Először csak kisebb pattogásra, durranásra figyeltünk föl, de nagyapám tudta, hogy ez a hangjelenség bizony komoly veszélyt jelent. A kutya, Nagyszőrös is vonyítani kezdett, majd éktelen ugatásba tört ki. Ez volt a mi hatalmas szerencsénk. A parton bóklászó turisták nem tudták mire vélni a dolgot, de a helybéliek, így nagyapám is azonnal felfogták a veszélyt. Repedés támadt az addig tükörfényes, csillámló jégpályán, és a hangok szinte egyik pillanatról a másikra felerősödtek.

– Meneküljünk, fussatok utánam. A szánkót hagyjátok itt, én is itt hagyok mindent.

S futott előttünk, mutatta az utat. Mi gyerekek nagyon megijedtünk, sokszor elcsúsztunk, nagyapám sűrűn hátranézett, és közben nem vette észre, hogy egy tátongó, kútszerű nyílásban azonnal elsüllyedt. De annyi ereje volt még, hogy így kiáltson:

– Rohanjatok azonnal a partra, kérjetek segítséget!

A valódi segítséget mégiscsak a Nagyszőrös hozta meg: hihetetlen bátorsággal ugrándozott a jégtáblák között, fájdalmas, hangos ugatásával összecsődített sok-sok embert. Mire mi kiértünk, rögtön tudták, mi a tennivaló. A „bennszülött” tapasztalt horgászok nagyapám segítségére siettek. Szinte az utolsó pillanatban, mert bármennyire is felöltözött, a jeges víz azonnal áthatolt a ruháján, és bizony a fagyhalál kerülgette. Ketten húzták ki a halál torkából a már eszméletlen embert. Négy ember fogta, majd hihetetlen hősiességgel – dacolva a halálfélelemmel, hiszen ők is beleeshettek volna bármelyik tátongó nyílásba – partra vitték eszméletlen nagyapánkat. Azonnal orvost és mentőt hívtak, és szinte a csodával határos módon nagyapám megmenekült. Sokáig sírtunk a parton, de a szomszédék megnyugtattak, hogy nem lesz semmi baj. És szerencsére igazuk is lett…

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©