Géza barátommal volt találkozóm egy
januári délutánon. Ablak mellett ült
és olvasott, amikor odaléptem hozzá. Nyomban
becsukta a könyvet, arca felderült, hellyel
kínált, és a kint kavargó
hóesésre mutatott.
– Barátom, mit mondjak, nekem a tél a
legkedvesebb hónapom. A többi évszakot is kedvelem,
de a tél, a tél a legkedvesebb. Nem csak azért,
mert ideesik az év legszebb ünnepe, a karácsony meg
az újév, hanem azért is, mert az emberek ilyenkor
mások. Megváltoznak, sokkal türelmesebbek, jobb
kedvűek, nem sietnek, kapkodnak annyira, talán a hideg teszi
ezt, de megértőbbek egymáshoz.
Én novembertől számítom a telet. Igaz,
ilyenkor még minden ködös, nedves, nyirkos,
lehangoló, de már ott vannak mindenhol a
karácsonyi díszek a fákon, ablakokban,
villanydúcokon. A gyerekek leveleket írnak a
Télapónak, próbálnak jól viselkedni.
Megjelennek a sültgesztenye árusok, milyen jó a
meleg papírzacskót szorongatva bámulni a
csillogó kirakatokat! Kinyitnak a karácsonyi
vásárok, szaloncukor hegyek, díszek,
Laci-pecsenye, hát nem csodálatos! Azok a jó
forralt borok, már a fahéjas, szegfűszeges illatuk is
megbolondít, citrom- meg narancskarikák úsznak a
tetején, hát még ha egy jó adag rum is
kerül bele. Jó meleg, hasas teás bögrét
szorongatva, benne a forró borral, figyelni a kavargó
tömeget, hallgatni a hangszóróból
harsogó melódiákat, az embernek egy rossz szava
sem lehet a télre.
Csikorgó decemberi hajnalokon a falvakban már
perzselik a disznókat, hogy délutánra már
sütni lehessen nagy üstökben a töpörtyűt,
hatalmas, embernyi fakanállal kevergetni, míg
barna-pirosra nem sül a forró zsírban. Milyen finom
is az savanyú káposztával, friss kenyérrel.
Estefelé aztán már töltik a májas
hurkát majoránnával, a rizses véres
hurkát, jó fűszeres kolbászt. Gyerekkoromban mi
gyerekek ezalatt bent zsibongtunk a szobában a
cserépkályha mellett. Nagymamám egy-egy marok
szárított gyümölccsel csitítgatott
minket.
Az a csodálatos karácsony – már akinek
van családja – a maga liba-, kacsasültjeivel,
rántott halaival, mákos kalácsaival,
csengettyűivel, hízott mazsolás kuglófjaival maga
a mennyország. Mert a család adja meg a fűszert
mindehhez, egymagadban morzsolgatni a kuglófot pocsék
dolog. Aztán itt a szilveszter a durrogtatásaival,
tűzijátékaival. Sorra járod a
vendéglátó helyeket, mindenhol barátok,
étel, ital van bőven, együtt várjátok az
éjfélt, hogy utána mindenki fogadalmat tegyen az
új évre. Hogy befejezik azt, amit már régen
be kellett volna, vagy elkezdik, aminek már régen ideje
volt, hogy elhagyják a rosszat, jó szokásokat
vesznek fel. Mindenki megújul, megtisztul egy kicsit.
Aztán végre januárban, ahogy lenni szokott, elered
a hóesés. Nincs szebb a havas téli
tájnál. Nosza, előkerülnek a szánkók,
minden településen van kisebb, nagyobb domb, ahol siklani
lehet. Nevetve szalad fel mindenki a dombtetőre, a zord hideg mintha
késsel vágna bele a tüdejükbe, de csak
nevetnek, szaladnak tovább. Senki sem tülekedik, nyomul,
zsörtölődik. A gyerekek hanyatt fekve hemperegnek a
hóban, kezük, arcuk vörös a hidegtől. Aki
megteheti, elmegy korcsolyázni. Körbesiklasz a
pályán, hogy bemelegíts. Ha nincsenek sokan, meg
lehet próbálni egy lábon körbeforogni, mint
egy búgócsiga, aztán lemenni guggolásba,
tovább forogva feljönni, garantáltan mindenki
megtapsol.
Tudod, mi a legjobb, barátom! A saját
hóember. Saját kertben, saját hóembert
építeni a fiaddal. Előbb összeszedni a havat nagy
kupacban, aztán megformázni. Tulajdonképpen
három gömböt kell görgetni. Aztán
beküldöd a fiadat a fészerbe a régóta
őrzött lukas fazékért, benne az öt darab fekete
műanyag kupakkal, a szemeknek meg a gomboknak. A
sárgarépát magad hozod a kamrából.
Ettől tél igazán a tél! A meleg
szobából nézni a hóemberedet, amint
süvít az északi szél, kavarja a havat
körülötte.
A hó még marad, jégcsapok szikráznak
az ereszek alatt, jégvirágok az ablakokban, a farsangi
bálok ideje is eljön. A büfében aranyló
baracklekvárral, málnalekvárral töltött
fánkok tornyosulnak. Amíg a porcukrot nyalogatod a
kezedről, próbálod kitalálni a jelmezeket.
Na, de ne menjünk ennyire előre. A farsang még
odébb van, de a januári hóesés már
eljött. Vártam nagyon. A nővérek délelőtt
ideültettek az ablakhoz, hogy csodáljam. Néztem is a
kavargó, táncoló hópelyheket annyit, hogy
belefáradt a szemem. Holnap, ha lesz rá
lehetőségem, kimegyek kerekesszékkel az otthon
parkjába, és teszek egy-két kört. A
műlábam talán tavaszra, ha elkészül, de azzal
is még tanulni kell járni. Menni fog, úgy
érzem. Holnap csak hátradöntöm a fejem
és kitárom a karom, föl-lemozgatom, mint amikor
hóangyalkákat csináltunk gyerekkorunkban a
hóban, hagyom, hogy a hópelyhek az arcomba hulljanak,
és ott olvadjanak el. Hát nem csodálatos! Meleg
hasú teásbögrék itt is vannak. A rumot meg a
többieket majd hozzáképzelem. Nekem így is
jó. Nagyon jó!
♣ ♣
♣