A múlt idézése mindig érdekes
feladatnak tűnik, és mostanában nagyon divatos is.
Olvashattuk Vida Gábor: Egy
dadogás története c. regényét
egy fiú életéről kisgyermekkortól az
egyetemig terjedő időszakban, vagy Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
és Karl Ove Knausgard a Halál
és a Szerelem
című köteteit.
Én magam is írtam az
íróasztalfióknak, korszerűbb kifejezéssel a
számítógépemnek a gyermekkoromban
történtekről és szüleimhez, nagyszüleihez
való viszonyomról. Egy ilyen írásom a
lejegyzés után 10 évvel újból a
kezembe/szemem elé került, és magam is meglepődtem,
hogy bár egyikükkel sem tudtam már
találkozni, mégis egészen másként
gondolok rájuk, mint 10 évvel azelőtt.
Ezért fontos az a mondat, ami Györgypál Katalin
könyvének hátsó
borítóján olvasható:
„Szembenézni a múlttal sokféleképpen
lehet. Nekem most 2018 őszén így sikerült”.
Valóban, amikor szembe akarunk nézni a múlttal,
akkor a múltról szóló emlékeinkkel,
ismereteinkkel nézünk szembe, éppen most.
Máskor már mást tartunk fontosnak, másra
emlékezünk, másfajta ismeretekkel rendelkezünk.
Ezek a nagy különbségek csak azért
lehetségesek, mert a valós múlt már nincs,
a tényleges történések már nem
léteznek, marad az emlékek változatos
világa.
Györgypál Katalin könyve nagyon
olvasmányos, érdekes emlékképeket,
villanásokat tartalmaz. Remek történetek, amelyekhez
hasonlóak szinte mindegyikünkkel előfordulhattak.
Olvasás közben önkénytelenül arra
gondolunk, ó, ez hogyan is történt nálunk?
Nahát, nekem is volt ehhez hasonló
élményem, vagy az én nagymamám nem ilyen
volt. A szerző alternatívákat hagyó
elbeszélései különösen
csábítanak a saját emlékek
felidézésére. Többször
találkozunk azzal a fordulattal, hogy lehet, hogy egy
történet nem egészen úgy történt,
ahogy az előző sorokban le van írva. A szerző megengedi,
bevallja, hogy nem biztos, hogy jól emlékezik, vagy
egyáltalán annak idején, gyermekkorában,
helyesen ítélte-e meg a helyzetet, sőt talán
akkor, nem gondolva arra, hogy majd egykor még
szüksége lesz információra, engedte
elfelejtődni a részleteket, pedig tudjuk, a részletek
néha a legfontosabban, azok hatnak a lélekre, az
érzelmekre.
Fontos a testvérhez való viszony.
Különösen szívesen olvastam a szerzőnek a
nővéréről szóló részeket. Nekem
nincs testvérem, de a fiaim kapcsolatában találtam
olyan nyomokat, amelyeket felidézhettem a szerző
hatására. Egyszer egy kolléganőm mesélte,
hogy mindig csupán egy festményre vágyott a
szüleik lakásából és ez
nyilvános volt, mindenki tudta, a szülők is. Amikor
eljött, sajnos, az osztozkodás ideje, a nővére, aki
együtt élt a szüleikkel, a beszélgetést
azzal kezdte, hogy persze a kedvenc festmény a tiéd, majd
megegyeztek más darabok szétosztásában.
Hazafelé a vonaton az jutott eszébe, hogy az a
festmény, ami a nővéréé lett, sokkal
nagyobb.
A Bűvkörben című könyvből megtudhatjuk, hogy
megfejthetetlen mélységek jellemzik a testvérek
közötti kapcsolatokat. Valószínű, hogy mind a
kettőjüket sújtotta az a megmagyarázhatatlan
feszültség, ami közöttük kialakult, mint
ahogy a felnőttkori kapcsolatukról mesélve a Szerző utal
is erre.
Sok esetben jóleső vidámsággal olvastam a
jelentéktelennek tűnő apró eseményekről
szóló írásokat. Szórakoztattak,
megnyugtattak. Ja, ha lehet írni ezekről a
bosszúságokat okozó esetekről ilyen
könnyedén, akkor ezek valóban nem olyan
súlyosak, nem érdemes mérgelődni. A Szerző
kihúzta a problémák méregfogát,
és ez nagy ajándék. Ilyen írások
voltak a Virágföld,
a Vízóra
leolvasás, az Ő meg
én, és a hideg és a Váratlan csendes délelőtt.
A Pedig hogy
rimánkodott! esete egy jellemző gyermekkori
érzés és probléma együttese. A gyermek
Györgypál Katalin nagymamája elment és
(feltehetően) rázárta a bejárati ajtót. Egy
néni, nagymama ismerőse, számított arra, hogy
megpihenhet náluk, de Kati nem is tudta, de nem is merte
beengedni, ráadásul nagyon félt közben.
Én is átéltem egy hasonló esetet, és
én is a félelemre emlékszem leginkább.
Édesapám egy barátja érkezett, amikor a
szüleim nem voltak otthon. Az ajtón keresztül
kiabáltunk egymásnak, ő bizonygatta, hogy barát,
én pedig, hogy akkor sem engedem be. Nagyon fontos, hogy a
felnőttek hogyan kommunikálnak az ügyről. A barát
visszajött és agyondicsért, hogy nem engedtem be,
okosnak nevezett és mondta, hogy tartsam be később is ezt
a határozottságot.
Szinte pszichológiai tanulmánynak
számít Az
irigységről című esszé. Abban
hasonlítunk egymásra Katival, hogy egyikünk se irigy
természetű, ezt eddig is tudtam, de most a leírtak
alapján össze is hasonlítottam magunkat.
Egyikünk sem élte meg azt, hogy milyen irigynek lenni
akármire, a sikerekre, egy ruhára, egy eredményre,
egy barátra, egy történésre. A leírtak
szerint van, amiben különbözünk. Katalin igyekszik
úgy élni, hogy ne ébresszen irigységet
senkiben, ezt figyeli, gondolkozik azon, hogy hogyan tudná
elkerülni, hogy valaki „kénytelen” legyen
irigykedni. Én ezzel soha nem foglalkoztam. Képtelen
voltam megérezni, sőt észrevenni, hogy valakiben
felkeltem az irigység – szerintem – kellemetlen
érzését. Most olvasva az irigységről
szóló oldalakat, nagyon sajnálom azokat, akiknek a
lelkét betölti az irigység, soha nem tudnak
igazán okosan dönteni. Feleslegesen keresik a másik
eredményeinek, kinézetének okát, csak arra
nem gondolnak, ami valóban az oka az irigylésre
méltó életnek, például az, ami
Györgypál Katalint is jellemzi, a kitartó,
rendszeres, színvonalas munka.
(Györgypál Katalin:
Bűvkörben. Elbeszélések,
vallomások. URÁNUSZ K., Bp., 2019, 152 p.)
♣ ♣
♣