Jó lett volna megszorítani a kezét, mielőtt
elmegy… Nem akartam volna szólni semmit, hiszen
már mindent elmondtunk, amit elmondhattunk egymásnak.
Amit éreztünk, azt kölcsönösen
éreztük. Mint amikor tíz éve a Bristolba
siettem a hírre, hogy Pesten van. Végre
személyesen is megismerkedhettünk. Izgatott voltam, mint
egy szerelmes az első találkozás előtt. Nem kellett
bemutatkoznunk egymásnak. Egyszerűen csak összeborultunk.
Senki más nem tudott akkora szeretettel kezet fogni, mint ő!
Elsőként jelentem meg a betegágyánál a
Liget Szanatóriumban. Szaladtam, de elkéstem. Mereven
feküdt, fölvetett, dacos fejjel, szabadon járta
már a mindenséget. Istenült. Felséges volt
és szép. A fájdalomtól megszabadult, arca
megnyugodott, elsimult. Ilyesmi lehet az
üdvözülés.
Ahogy ránéztem felkötött
állára, eszembe jutott, mikor a borbély egyik
délelőtt a Meteorban a haját és a fejét
fehér kendővel feszesen hátrakötötte. Szemei
bágyadtak, bánatosak voltak, egyszerre volt a
látvány szomorú, megható és
szívfacsaró. Pláne, mikor intett a
borbélynak, s az odaadta a poharát, ő pedig kiitta, ami
még benne volt.
Bárhonnan is néztem őt, belehasított a
tény a tudatomba, de minél tovább
szemléltem, annál élőbbnek éreztem a
szívemben. Annyira különböztünk
egymástól, és mégis annyira
hasonlóan gondolkodtunk! Egy igazi jó barátot
vesztettem el, akinek szavai, gesztusai tovább élnek
bennem. Nem halhatott meg, hiszen lelkem alkatrésze! Nem lehet
kitörölni a fejemből azt a boldog álmot, amit
előidézett, körém varázsolt. Egy
tökéletesen zavartalan, életre szóló
barátság a miénk! Ez az ő halálával
nem, csak az enyémmel érhet véget…
Bevillant, amikor először láttam meg a debreceni
kollégium sarkánál. Csupán
másfél évvel volt idősebb nálam, de
már ismert poéta volt. Némi irigységgel
néztem akkor az erős, fekete, feltűnően széles kalapot
és nagy galléros köpenyt viselő fiú
után. Ekkor is éreztem már valami misztikusat
körülötte, de a Hortobágy poétája
aztán nagyon eltalált bennem valamit. Bevallom, meg is
rémisztett, hogy olyat olvasok általa, amit mintha
én írtam volna!
Hét krajcárért kaptam ezt a
barátságot, ő pedig Vért és Aranyat adott
érte… Ó, az a Vér és Arany!
Már hazafelé nekiálltam. Hogy borzongott a
bőröm, afféle erotikus
hőség csapott meg, miközben olvastam. A
kötettől ittasan,
mámorosan s felgyulladva értem haza.
Végképp elvarázsolt! Ekkor
költözött hozzám, fészkelte be
magát lelkembe a Halál rokona.
Lelkünk egymás felé fordult.
Szövetségeseknek, testvéreknek éreztük
egymást. Mindketten saját utunk igazolását
éreztük a másikban. Együtt harcoltunk a magyar
Ugar ellen, hisz azt fel kell törni, fel kell virágoztatni!
Hiába ment el, bennem maradt. Alakja sokszor felbukkan
regényeimben. Hányszor megörökítettem
vonásait! Gondolataimban munkálkodik, míg
halálom el nem választ minket! Vagy utána is?
(Móricz Zsigmond: Ady Endre napja c. írása
nyomán)
♣ ♣
♣