A bot – az bot; mindenki ismeri, mit lehet róla
írni?
Ám a dolog nem ilyen egyszerű! Mielőtt
hozzálátok egy esszé
írásához, megnézem, mit ír
róla a Magyar
Értelmező Kéziszótár. Íme: Támaszkodásra,
ütésre stb. haszn., kb. hüvelykujjnyi
vastagságú, 1 – 2 m hosszú
rúdféle eszköz.
Első, de sohasem feledett emlékem 1926-ból
való, amelynek őszén az 1. elemibe indultam. Már
hamarosan afférom támadt a tanító
bácsival, mire ő tekintélyes botjával elfenekelt.
Ez rendben is van, kibírtam, de a bajt az okozta, hogy
pár soros levelet írt a szüleimnek, amiben
leírta, hogy mi és hogyan történt.
Kérte az egyik szülő aláírását.
(Akkor még nem volt Ellenőrzőkönyv.) Ne
szóljunk a következményekről, mert ez
többé nem fordult elő. Tehát
„ütésre használható”.
Persze, nem ez az első és egyetlen feladata a botnak.
Vegyük előre inkább a támaszkodási
szolgálatát. Napi sétáimon gyakran
találkozom idős, nehezen járó, botjukra
támaszkodva sántikáló emberekkel. Itt
megjegyzem, hogy magam is bottal járok, de az enyémet
sétálóbotnak hívják, és nem
kell rá támaszkodnom. Többnyire TB. botokat
látok a kezekben (vagyis amit orvosi előírásra
adnak a rászorultaknak), de annál jóval erősebb
darabokat is használnak, amik nagyobb súlyt bírnak
el. Tehát a botot manapság szükségből
hordják az emberek. De nem volt ez mindig így! A 2.
világháború előtt gyakori volt az, hogy a
férfiak divatból lengették a kezükben a
különféle kivitelezésű sétabotot. A
rangosabb ember botjának fogója műremek volt: olykor
csontból, olykor ezüstből-aranyból
készült. Amikor 1938-ban érettségiztem, a
keresztszüleimtől sétabotot kaptam ajándékul,
majd azzal jártam a városi korzón.
Közben azonban cserkész is voltam, és ott is
használtunk botot, egységes kivitelűt. Ez talán
magasabb is volt nálam. Használtuk
díszőrségben, táborozáskor,
felvonulásokon. Persze szálegyenes és erős volt,
sátorállításához is
használhattuk.
Hosszú életem során két vak
férfi ismerősöm is volt, mindkettőt úgy 40
éves korában ismertem meg. Egyikőjük vakon
született, a másiknak a szeme 16 évesen szenvedett
olyan sérülést (egy motorbalesetben), hogy
ráment a szeme világa. Belső látásuk
azonban – érthetően – különböző volt,
de egyikük sem panaszkodott. Az utóbbi meg is nősült,
gyermekei születtek. Olyan biztonsággal
élték világukat, hogy a tiszteletet
érdemlő, empátiát kiváltó
fehér botot csak ritkán használták.
De folytassuk tovább, hiszen van a botnak még
több funkciója. Vegyük például a
sportot. Milyen csodálattal nézzük, hogy
repülnek a lécen át a rúdugrók.
Olvastuk a Szótárban, hogy a bot
„rúdféle eszköz”, joggal írok
tehát itt róla. De izgalommal figyeljük a
váltófutókat is, hiszen a bot
átadásának sikerén is múlhat a
győzelem.
Kicsit megint visszatérek a múlthoz.
Békéscsabán járt egy
„villamos”, amit motorosnak hívtak, hiszen motor
hajtotta. Kettő járt oda-vissza az
állomástól a Fő térig. Azonban csak egy
sínpár volt, ami miatt egy kitérőnek kellett
lennie ahhoz, hogy egyszerre járjanak oda-vissza. Ezen a
kitérőn be kellett várnia a vezetőnek a szemből
érkezőt, amikor átadott neki egy botot, jelezve, hogy a
találkozás megtörtént.
Egykor a turistabotokon szép emlékeket is meg
lehetett őrizni botplakett rátűzésével. Ez
készülhetett pléhből vagy díszesebb
színes kivitelben. Az én turistabotom minkét
oldala tele volt már úti emlékeimmel. Büszke
voltam rá.
Talán természetes, hogy
szólásokban is szerepel a bot: Isten nem ver bottal – A bot, ha
megaranyozzák is, súlyosan üt – Aki bottal
köszön, annak doronggal felelnek – Botból nem
lesz borotva – Éles, mint a bot – Bottal ütheti
a nyomát Kis ember nagy bottal jár –
na és mennyi embernek van botfüle!
Meg kell említenünk, hogy a hívő emberek milyen
tisztelettel nézik a főpap
méltóságát jelképező, csigás
kampójú, hosszú, díszes botot.
A bot hazafias „tárgyként” is
megjelenik, ha rá egy nemzet jelképét
tartalmazó színekkel ellátott textilt
erősítenek – akkor már zászló!
Kosztolányi Dezső így fogalmaz a Zászló c. versben: „Csak bot és vászon, /
de nem bot és vászon, / hanem zászló.”
A régi háborúkban, amikor emberek mentek
emberek ellen, a hadak élén egy vitéz
zászlóval járt elöl, ezzel lelkesítve
csapatát.
Nemzeti ünnepnapokon kitűzzük a magyar
zászlót. Legalábbis így kellene tennie
mindenkinek, mert ezzel leszünk részei az
ünneplésnek!
♣ ♣
♣
