A férfi reszketett a félelemtől. Erről az
érzésről öt perce még nem tudta, hogy
létezik. Ott állt mellette a leggyönyörűbb nő,
akit ismert. Mindketten őrült módon vágytak a
másikra, mégis elrejtették egymás elől
testük intim részeit egy fügefalevéllel.
Már birtokában voltak a tudásnak, és Isten
közölte velük, hogy kívül tágasabb.
Az Édenkertben az ember mostantól nem
kívánatos személy!
A kapu bezárult mögöttük. A négy
szárnyú és négy arcú kerubok, Isten
legkeményebb angyalai komoran néztek le rájuk, de
arra sem méltatták őket, hogy egy pillantást is
vessenek rájuk, bármelyik arcukkal.
Ádám megfogta Éva kezét, és
mélyen a szemébe nézett. A nő mélyen
ülő szemei ragyogtak, ahogy visszanézett
Ádámra.
– Birtokában vagyunk a tudásnak, amelyre
annyira vágytunk! Mindent meg tudunk oldani ezentúl
magunktól is!
Ádám a fejét csóválta
Éva beszédének hallatán.
– Amíg ostobák voltunk, akadt, aki
gondoskodjon rólunk! Most, hogy már nem vagyunk
tudatlanok, folytonos küzdelem lesz az életünk.
Éveink múlásával egyre több
tapasztalatunk lesz. Egyre könynyebbé tudjuk tenni az
életünket. Az elején csak kövekkel tudunk majd
bánni, de később az ember különböző
tárgyak és technika segítségével
repülni is megtanulhat!
Éva próbált figyelni Ádám
beszédére. Az első mondatok még el is jutottak a
tudatáig, de a többi a feledés ködébe
veszett.
Észrevett Ádám mögött egy
karmazsinpiros virágot, amelyen táncot lejtett egy
hófehér pillangó. El volt tőle ragadtatva, hogy
akadnak szép dolgok az Édenkerten kívül is.
– Figyelsz rám? – kérdezte
Ádám.
– Persze! Nézd csak, milyen csodálatosan
néz ki az a lepke azon a virágon! Isten nem csak az
Édenkertben tudott ilyen szépségeket alkotni,
hanem azon kívül is! Tökéletesek a
színek! Az élőlények szimbiózisban
élnek egymással!
Ádám belegondolt, hogy harminc perccel ezelőtt
még azt sem tudta, hogy a szimbiózis szó
létezik. Két követ vett észre a
virágok között. Amíg Éva beszélt,
Ádám lehajolt értük, és elkezdte őket
többször egymásnak ütögetni egy
száraz fűcsomó mellett.
– Milyen szép hangja van! Nevezzük
zenének! – Éva.
A fűcsomó lassan meggyulladt.
– Nevezzük inkább tűznek! – javasolta
Ádám, miközben gallyakat szedett össze,
és a narancsvörösen izzó lángokba
hajigálta őket.
– Ettünk a tudás fájáról,
de még mindig nem tudom, mi lenne jobb! Elkényeztetett
ostobának lenni, akiről gondoskodik Isten, vagy az
életben maradásért folyton harcoló
bölcsnek? – gondolkodott hangosan Éva.
– Úgy hiszem, Istennek lecsillapodik majd a haragja,
és gondoskodni fog a bölcsekről is. Idővel kiderül, mi
lesz velünk! – felelt Ádám.
A két meztelen ember egymást átölelve
állt a meleget és biztonságot adó tűz
mellett. Egy kis ideig úgy érezték magukat, mintha
újra az Édenkertben lennének.
♣ ♣
♣