Sziszüphosz, Korinthosz-i lakos, ki a monda szerint
még az istenek terveit is ki tudta kémlelni, kegyetlen
ember, mi több (!), király volt. Gyakran rabolt,
pusztított a környéken, háborgatta a
békeszerető Attikát, és kereste az alkalmat, hogy
a földjére vetődött idegennek ártson.
Végül Athén királya, Thészeusz
megölte. S Sziszüphosznak az Alvilág
legsötétebb bugyrában, a Tartaroszban bűnhődnie
kellett tetteiért. Lelkére az a büntetés
méretett, hogy az időknek végezetéig egy
súlyos kősziklát görgessen hegynek felfelé,
mely, mikor Sziszüphosz azt a csúcsra hengerítette,
mindig visszagördül a lejtőn.
S bár súlyos a büntetés, melyet
Sziszüphosz evilági tetteiért az Alvilágban
kapott, mégis felsejlik benne valami reménysugár;
hátha ez lesz az utolsó, és megjön a
feloldozás. Ez célt is ad! Izzadj (!), hátha most,
utoljára és akkor nem hiába.
S ha mégsem?
A kimerítő és hiábavaló munka
után a szikla komiszul ismét alázuhan, fel kell
állnia, és ismét csak neki kell gyürkőznie.
És ekkor a hiábavalóság
sötétjébe beviláglik a remény,
hátha most ! S ez célt ad, a csúcsig, hogy
utána újra kezdje az időtlen idő végtelen
sodrásában szűnni nem akaró kőszikla
görgetést.
Milyen a magyar Sziszüphosz? Sík talajon súlyos
kősziklát görget. Megállhat ugyan, de folytatnia
kell, és még arra sincs reménye, mint a mondabeli
Sziszüphosznak, hogy a hegytetőre ér, s ott egy pillanatig
úgy érezheti, itt a cél. Görgeti a
sziklát előre. Maga sem tudja, mely isten mérte rá
és miért ezt a büntetést.
Teszi dolgát, céltalan.
♣ ♣
♣