Tél van, január vége, nagyon hidegre fordult
az idő.
Reggel megnéztem a hőmérőt, mínusz 8,4 fokot
mutatott.
A Nap már felkelt, aranyló sugarait
széttárta a csodálatos szűz havon, ami
érintetlenül szikrázott a napsütésben.
Elindultam, az utcán alig jártak emberek. Egy-egy
ház előtt havat takarítottak,
köszöntöttük egymást. Ahogy lassan
sétálgattam, gyönyörködtem a
tájban, egy szép cirmos cicát fedeztem fel, amint
a túloldalra szaladt át, s kis tappancsai nyomát
otthagyta a hóban. Olyan szép szabályos nyomai
voltak, mint egy bélyegzőlenyomat…
A hófödte házak, fák s a
verőfényes nap sugarai idilli képet mutattak. Akár
egy festmény – gondoltam.
Szemlélődve sétáltam, a házak
ereszcsatornáin hosszú jégcsapok lógtak.
Tegnap olvadt, s a víz reggelre jéggé
változott.
Az egyik kertben egy hóember álldogált
délceg tartásban, fején rossz
fazék-cilinder. Két óvodás korú
kisgyermek még körbeszaladta, elköszöntek tőle, s
mentek édesanyjukkal – valószínűleg
óvodába.
Az egyik utcára néző ház ablakán
csodaszép rajzolatú jégvirág
díszelgett, mintha festő ecsetje alól került volna
ki. Érdekes, mégsem tartottam szépnek, mert
azonnal arra gondoltam, hogy lakójának nincs pénze
tüzelőre…
Borzasztó – gondoltam –, hogy mennyien
fáznak s fagynak meg, ez olyan igazságtalan az
élettől…
Megráztam magam, ebben a gyönyörű időben nem
akarok szomorkodni, derűs, békés gondolatokat akarok,
csak szépségeket szeretnék látni és
érezni.
Az elfutott cirmos macskát kerestem tekintetemmel, amint
törleszkedett kényeskedve egy kapuhoz, s rázogatta
tappancsait a hótól. Szóba elegyedtem vele.
– Cicuska! – nem fázik a
lábacskád?
– Nyáúúú,
nyáúúú – mondta
válaszul…
– Nagyon szép vagy – szóltam megint
hozzá.
Visszajött, dorombolva törleszkedett a lábamhoz.
– Nem merlek szeretgetni, mert ha a gazdid keres és
nem talál, szomorú lesz. Ha véletlenül
hozzám szegődnél, s elvesznél…
– mondtam neki –, inkább menj szépen
haza…
Elköszöntem a macsektól, és
sétálgatva bandukoltam a gyönyörű hóban,
ami úgy szikrázott, hogy szinte elvakított.
Velem szemben jött egy anyuka, hároméves forma
kisfiával.
Anyuka kosarat, szatyrot cipelt, a gyermek
láthatólag duzzogott.
Majd megszólalt követelődző hangon:
– Most akarom!
– Nem lehet, kicsim – válaszolt Anyu –,
majd ha hazaértünk…
– De nekem most kell!
– Ejnye, Robika! – mondta szelíden anyja
–, hát látod, hogy tele mindkét kezem,
és nem tudom most kibányászni, a kosár
aljára tettem…
– Nem érdekel! – mondta duzzogva a gyerek.
– Ha nem adod most ide – nyávogta
sírós hangon – , akkor többet nem jöhetsz
el velem…
Na lám, milyen a gyerek, mint a szivacs, mindent
magába szív, s kellő helyzetben alkalmazza is a
felnőttektől hallottakat – gondoltam, s nevetve mentem az utamon
tovább.
Egy másik anyuka jött szembe, akinek kisfia
hógolyót formált kesztyűs kezével,
és huncutul rám nézett, már-már
kihívóan. Tekintete azt sugallta, nem merem???
Én visszamosolyogtam rá, szemöldök
felhúzással jelezve, no mire vársz? Erre a gyerek
hozzám vágta a hógolyót, juj de jó,
mondtam, úgy sem hógolyózott már meg
régen senki…
Anyja korholta, én kértem, hogy ne tegye, hiszen
csak játszik…
Majd továbbsétáltam békével a
lelkemben, élvezve a napsütötte havas tájat.
♣ ♣
♣