Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Benke Mária

Idilli téli kép…

Tél van, január vége, nagyon hidegre fordult az idő.

Reggel megnéztem a hőmérőt, mínusz 8,4 fokot mutatott.

A Nap már felkelt, aranyló sugarait széttárta a csodálatos szűz havon, ami érintetlenül szikrázott a napsütésben.

Elindultam, az utcán alig jártak emberek. Egy-egy ház előtt havat takarítottak, köszöntöttük egymást. Ahogy lassan sétálgattam, gyönyörködtem a tájban, egy szép cirmos cicát fedeztem fel, amint a túloldalra szaladt át, s kis tappancsai nyomát otthagyta a hóban. Olyan szép szabályos nyomai voltak, mint egy bélyegzőlenyomat…

A hófödte házak, fák s a verőfényes nap sugarai idilli képet mutattak. Akár egy festmény – gondoltam.

Szemlélődve sétáltam, a házak ereszcsatornáin hosszú jégcsapok lógtak. Tegnap olvadt, s a víz reggelre jéggé változott.

Az egyik kertben egy hóember álldogált délceg tartásban, fején rossz fazék-cilinder. Két óvodás korú kisgyermek még körbeszaladta, elköszöntek tőle, s mentek édesanyjukkal – valószínűleg óvodába.

Az egyik utcára néző ház ablakán csodaszép rajzolatú jégvirág díszelgett, mintha festő ecsetje alól került volna ki. Érdekes, mégsem tartottam szépnek, mert azonnal arra gondoltam, hogy lakójának nincs pénze tüzelőre…

Borzasztó – gondoltam –, hogy mennyien fáznak s fagynak meg, ez olyan igazságtalan az élettől…

Megráztam magam, ebben a gyönyörű időben nem akarok szomorkodni, derűs, békés gondolatokat akarok, csak szépségeket szeretnék látni és érezni.

Az elfutott cirmos macskát kerestem tekintetemmel, amint törleszkedett kényeskedve egy kapuhoz, s rázogatta tappancsait a hótól. Szóba elegyedtem vele.

– Cicuska! – nem fázik a lábacskád?

– Nyáúúú, nyáúúú –  mondta válaszul…

– Nagyon szép vagy – szóltam megint hozzá.

Visszajött, dorombolva törleszkedett a lábamhoz.

– Nem merlek szeretgetni, mert ha a gazdid keres és nem talál, szomorú lesz. Ha véletlenül hozzám szegődnél, s elvesznél… –  mondtam neki –, inkább menj szépen haza…

Elköszöntem a macsektól, és sétálgatva bandukoltam a gyönyörű hóban, ami úgy szikrázott, hogy szinte elvakított.

Velem szemben jött egy anyuka, hároméves forma kisfiával.

Anyuka kosarat, szatyrot cipelt, a gyermek láthatólag duzzogott.

Majd megszólalt követelődző hangon:

– Most akarom!

– Nem lehet, kicsim – válaszolt Anyu –, majd ha hazaértünk…

– De nekem most kell!

– Ejnye, Robika! – mondta szelíden anyja –, hát látod, hogy tele mindkét kezem, és nem tudom most kibányászni, a kosár aljára tettem…

– Nem érdekel! – mondta duzzogva a gyerek. – Ha nem adod most ide – nyávogta sírós hangon – , akkor többet nem jöhetsz el velem…

Na lám, milyen a gyerek, mint a szivacs, mindent magába szív, s kellő helyzetben alkalmazza is a felnőttektől hallottakat – gondoltam, s nevetve mentem az utamon tovább.

Egy másik anyuka jött szembe, akinek kisfia hógolyót formált kesztyűs  kezével, és huncutul rám nézett, már-már kihívóan. Tekintete azt sugallta, nem merem???

Én visszamosolyogtam rá, szemöldök felhúzással jelezve, no mire vársz? Erre a gyerek hozzám vágta a hógolyót, juj de jó, mondtam, úgy sem hógolyózott már meg régen senki…

Anyja korholta, én kértem, hogy ne tegye, hiszen csak játszik…

Majd továbbsétáltam békével a lelkemben, élvezve a napsütötte havas tájat.

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©