A bársonyszék
Kovács László (korábban a Kláris hasábjain B.
Kovács László) hatodik kötete. Korábbi
kötetei: Az éhes őrnagy
(novellák, karcolatok) 2009; Kártyások
a tűzhányón (novellák, szatirikus
írások) 2009; A
nyomozó (kisregény) 2010; Érett asszonyok álma (novellák,
karcolatok és más kisprózai írások),
2011 és A küldetés
(regény) 2012, 2018.
Kovács László 1944-ben született
Sárváron. Az ELTE bölcsészettudományi
karán német-orosz szakon, majd a Szombathelyi
Tanárképző Főiskolán magyar-könyvtár
szakon tanult. Néhány éves
kirándulás után (fordító és
tolmács) több évtizedet töltött a
tanári pályán. Pályafutása a
budapesti Hajnik Károly Közgazdasági
Szakközépiskolában töltött tizenhét
év német nyelvtanári és
könyvtáros tanári működéssel
zárult.
Első elbeszélését a regenytar.hu 2005
évi Novellapályázat
rovata közölte. A
Kláris
irodalmi-kulturális folyóirat, a
Kláris
antológiák és A Tavasz mosolya
évek óta rendszeresen publikálják
kisesszéit, karcolatait és novelláit.
Pályázaton zsűrizett két novellája
megjelent az Ausztria nekünk című
antológiában (Vitis Aureus, 2009).
Mostani kötete szintén novellákat, karcolatokat
és kisprózai írásokat tartalmaz. Már
a borítóképen megáll tekintetünk:
bársonyszéknek bársonyszék (a szerző
felvétele), na de milyen? Míves faragott klasszikus
keretben kopott, valamikor elegáns kék-arany
mintás huzat… Ne számítsunk hát
semmi jóra…?
Dehogynem, sőt!
Kedves, fanyar humorú novellákat találunk
kezdetben. Mariska néniről,
aki egyszerűen – szeret
söpörni. Még akkor is, ha idős kora ellenére
mintha kihasználná ezt a jó
tulajdonságát az új szomszéd fiatalember,
aki mintha szándékosan dobálná el az
utcán a szemetet… Mariska nénit pedig
szívünkbe zárjuk.
Vagy A mentőangyalt.
Nem, őt talán mégsem
szeretjük nagyon: a mentőangyal egy szolgálatkész,
de kissé nyers modorú másik fiatalember…
Akkor nézzük ezt a Mancit. Vagy inkább lengyel
származású férjét, aki nálunk
nyitott cipészműhelyt. Nyithatott volna mást is,
mindenképpen Fránci lenne, mivel nem igazán tanult
meg magyarul, mindenképpen mosolyt fakasztana furcsa
beszéde. (Manci, te!)
Gyorssegély…
Ismét idős emberről, az
autószerelőről, aki valóban mestere
szakmájának, bár már nem dolgozik
rendszeresen. Csak éppen most, amikor egy öreg kocsit
javít hozzáértően, készségesen
– amit más autószerelők el sem vállaltak.
És a több mint egyórás, nehéz
munkát hívta ő maga gyorssegélynek, kevés
pénzt kérve érte. Mert örült, hogy
dolgozhatott – nem beszélve a „hatalmas
puszi”-ról, amit a pénz mellé kapott.
És ami egészen felvillanyozta.
József, a borbély
– nem csak borbély.
Tud ő fogat is húzni, ha kell – nem tudjuk meg,
végül is igénybe vette-e szolgálatait az
úr, aki mégiscsak „egy nagy gyerek”, ha azt
hiszi, hogy „ebben a városban vasárnap is
talál működő fogorvost!”
A zöld kalapos jósnő
tényleg jósnő. Ha
hiszünk neki meg a jóskártyának, ezért
került valóban pénzről szó a
vonatfülkében. De jóslás nélkül
gondolja azt, hogy útitársa nem kapja meg a
visszajáró nem kis összeget a fiatalembertől.
Rosszul jósolt. Fontos, hogy zöld a kalapja? Nem fontos, de
jó tudni. Életszerűbb ennyivel is.
A tűszúrás már messze nem kedélyes.
Nagy tragédia nem történik, a lány
feltehetően meggyógyul a magyar kórházban, ha
édesanyja bemegy őt ápolni napokra – bár a
lány ápolónő amúgy –, de aztán
visszamegy-e vajon Svájcba…? Sok
kétségünk sajnos nem lehet, de erről már
magyar valóságunk szól, nem a megírt
történet. (Tűszúrás)
Találunk inkább „leíró”
kisprózákat is. Régi vasútról
(Vasparipák titka)
– na persze, hiszen a szerző anyai
nagybátyja a „Bajti-elágazás
állomáson a jelző- és
váltóállító őrházban
(toronyban) szolgált évekig”, hogyne állna
közel szívéhez a vasút. Vagy a leégett
csárda, amit talán újjá lehet
„varázsolni”. (A kő)
És aztán – gyerekek, unoka, iskola,
nagyszülői büszkeség. Olykor kis
szomorúsággal övezve. Hiszen a régi
iskolája sincs már meg. Kedves mozija helyén meg
bank van… A régi gyerekkori, kedvenc filmre
visszagondolva mégis felvidul, aminek a kis unoka is
hasznát látja: mégis megkapja az
áhított jégkrémet. (A jégkrém)
Aranyeső –
nyugalmazott latintanár álmodik.
Aranyeső a ló neve a lóversenypályán. Vagy
– mégsem álmodik?
A régi, nem feledhető történet azonban
egyáltalán nem kedélyes. Nem lehet az,
hiába volt büszke a kisfiú, hogy egyedül
mehetett tejért Juliska néniékhez 1950
nyarán. A tanyára. Ahol lelőtték Lukácsot,
János bácsi gazda-fiát, és János
bácsit sem látta többé…
(Lövések egy nyári
estén)
A szögletbástya titka
kicsit megvigasztalhat
bennünket. Filmezés, lány,
féltékenység a barátok között
– a barátja végül egy galéria
falán látja viszont a lányt, aki „csak
így” lett a barátjáé –
„Vásznon és olajban”.
Igazat mondani – mikor igen, mikor nem? Két gyerek,
Terike, aki tehenet legeltet. Meg Anti, a szomszéd kisfiú
a hegyoldalban, a patak hídjánál. És
Zsömle, a tehén meg akarta enni Anti
pólóját… Anti pedig víz helyett
megfejte a tehenet egy pohár tej erejéig, és nem
is értette, hogyan nem lehetne az igazat megmondani. (Igazat
mondani)
Jakab, a
magánnyomozó – természetesen
tanár. Matektanár – volt. Most már
nyugdíjas. Azért meg tudja védeni a lányt
támadóitól, rendőrt is hív –
és nemcsak felismeri egymást a tanár és a
régi tanítvány, de Jakab még a
matekpéldát is megoldja a rendőr társának,
fejben, csak úgy…
A nagy fogás
– bicikli, patak, horgászat,
kedélyes vég… el kell ezt is olvasni.
A zátony –
nyári korrepetálás.
Olyanvalakié, aki nem akar tanulni. És aki nem akar, azt
nem lehet megtanítani… és még ő, az
egyetemista korrepetáló fiatalember érzi rosszul
magát!
Kedves történet a Magasles
a kisfiúról,
aki felmászott a magas fára. És persze minden arra
járó ötleteket gyárt, hogyan lehetne ezt a
szegény gyereket „megmenteni” – aki pedig csak
arra vár ott fenn, hogy kész legyen az ebéd meg a
lekváros bukta.
De van őstörténet is, A magyar őstörténet
lova címmel: úgy tűnik, vannak még
fehér
foltok egyes tudósok fejében. Mint ahogy Petőfi
Sándor esetében is. (Szemtől-szembe)
Nevelésről is olvashatunk – elvekről, szeretetről,
pedagógiáról. [Szív;
A pedagógia
(h)arcai; A pálma és a teher]
És gyerekekről, kistestvérekről (Nehéz
altatás), vagy A
meglepetés: 1956-os ünnep,
zászlócskák, a zászlóra már
ráírta a kis unoka saját nevét, ha nem is
könnyen. Később korához képest a
kisfiú felnőtteset olvas, de nem akarja, hogy
dicsekvésnek tűnjön. (Szerénység)
Verset
ír! (Egy
különös estebéd), a kisfiú
kedves versét is megismerhetjük. (Nevét nem, csak
ennyit: K.F.)
És még két kedves történet
szintén a gyerekekről.
Végül pedig, egészen ideillőn meséket
olvashatunk A lópatkóról
meg A nyalánk
macskáról.
És végül a desszert: A
bársonyszék. A kétezres évek
közepe
(már képben vagyunk), vidéki, „nagyra nőtt
város” – Ragadóczky úr – ő
sajnos már éppen nem él –, de pont emiatt
új választás. Ahogy kell. Szintén idős, de
szimpatikusan leírt úr – Gondol Tamás.
Megismerjük tiszteletreméltó múltját.
És most képviselő lett!
De hát nincs egyedül. Itt van, például,
Toporzék Olga. Meg az alpinisták, meg a
fecskefészek, fecskékkel. Hiszen nyár van.
Az, hogy Toporzék Olga váltig ragaszkodik
saját, amúgy hamis igazához, nem meglepő. Az, hogy
Gondol Tamás szeretné magát és a
saját szemével látott igazát
megértetni, az sem – nagyon – meglepő.
Szegény Gondol Tamás halála sem meglepő, csak
szomorú.
De most jön az, aminek itt jönnie kell: a
bársonyszék Gondol Tamás igazát
ismétli hangosan. Ezt már nem hagyhatják!
Ám hiába száműzték a
bársonyszéket a pincébe, az bizony újra
megjelent, és mondta a magáét. Pontosabban Gondol
Tamásét. Toporzék Olga ráült, hogy
így elhallgattassa – és ő járt pórul:
a szék rajtaragadt… De ami még fontosabb:
hiába tüzelték el a széket, Gondol
Tamás igazsága már a fejükben
„harsogott szaggatóan, kínzón”…
Olykor (vagy akár gyakrabban?) bizony jó volna egy
ilyen szék…
Talán nem csak számomra felüdülés
ezeket az írásokat olvasni, visszatérni
egyikhez-másikhoz, és eltűnődni az élet egyes
– fontos – dolgain.
(Kovács László: A
bársonyszék.
Novellák, karcolatok és más kisprózai
írások. URÁNUSZ K., Bp., 2018, 100 p.)
♣ ♣
♣