Megszületünk, s minden szervünk – jó
esetben – megtalálható parányi
testünkben… A szív, mely naponta több mint
százezerszer összehúzódik és elernyed,
pumpálja a vért a szerveinkhez, hogy
rendeltetésszerűen működjenek…
Az ész? – a fejünkben (a koponyánkban),
az agyunkból indul el értelem
formájában… Ahogy cseperedünk,
eszesedünk, mindig több és több dolgot
értünk meg a környezetünkből érkező
információkból, és
elsajátítjuk az utánzás
képességét is…
A szüleink könnyes szemmel csodálnak és
mondják, milyen okos-eszes ez a gyerek? – elolvadnak a
fejlődésünk láttán, amint napról napra
több eseményt tudunk érzékelni és
óráról-órára cselekedni.
A szív dolgozik, az ész értelemmel tölti
meg a napjainkat.
A szív önmagában csak egy
„izomcsomó”, ami motorként tartja fenn a
létünket, azonban, mikor már értelmünk
nyiladozik és ésszel tartalommal töltjük meg az
életünket, a szívünk is meg-meg dobban, s
érzelmeket váltanak ki belőlünk a
történések… Például az oviban
egy kislánynak és egy kisfiúnak, ha jól
megértik egymást, együtt dobban a
szívük, és azt érzik, hogy mindig
egymással szeretnének lenni, mert valamiért ez
nagyon jó…
Mi ez, ha nem szerelem?
Az első érdekes megfoghatatlan érzés…
No de a szerelem érzését még
jóval előbb megelőzi az anya-apa iránti szeretet, mely
szintén – azt mondják – a szívben
lakozik…
Sem az érző szívünket, sem az agyunkat
(eszünket) soha nem látta senki, csak tudjuk, hogy van,
mert a napi jelzéseinkből következtethetünk rá,
hogy ész és értelem, jó
szándék együtt alakítja, formálja a
jellemünket.
Kicsi gyermekkorban, amikor még a szülői, nevelői
mintát követjük és nagyon fogékonyak
vagyunk az élet dolgaira, részben utánozzuk a
látott családmodellt, mintát, s azt
érezzük, hogy ez jó nekünk…
másrészt tudatosan cselekszünk olyasmit, amit
helyesnek ítélünk meg…
Hihetetlen, hogy később, mikor már tudatára
ébredünk létünk számtalan bonyolult
jelenségének, tudjuk csak meg igazán, hogy a
hármas egységben van a harmónia.
Vagyis a test, lélek, szellem összhangjában.
Azt, hogy van lelkünk is, csak akkor tudjuk igazán, ha
egy-egy eseményre empátiával reagálunk.
Segítő szándékkal gyámolítjuk a
nálunk kisebbeket, elesettebbeket stb…
Szívvel-lélekkel tesszük a dolgainkat, mert
legbelül érezzük, hogy becsületesen,
tisztességesen kell tanulni, dolgozni, párt
választani, sőt élni is… a magunk
elvárásai szerint. Később már
számtalan más elvárásnak is meg kell
felelnünk.
Ha szív és ész, értelem együtt
munkálkodik bennünk, a belső vezetőnk megmutatja mindig,
hogy mi is a helyes cselekedet számunkra…
Önismeret nélkül elvesznénk, ha kellő
önismerettel rendelkezünk és mások
iránti megértéssel, akkor szív és
ész együtt harmóniában szolgálja
Életünket, s mi valamennyien egy értékrend
szerint élve elégedetten, sőt boldogan
létezünk.
Ha egy homokszem kerül a „gépezetbe” akkor
zaklatottak vagyunk, lelkiismeretfurdalást érzünk
stb. attól függően, hogy milyen események
történnek velünk.
Amíg nem tisztázzuk magunkkal-másokkal a
zavaró körülményeket, nem vagyunk
harmóniában, így álmatlanul
fészkelődünk az ágyunkban, gondolataink kergetőznek
egymással, és nincs meg a kiegyensúlyozott
összhang.
Szívünk – mint egy érzelemmentes
izomcsomó – mégis nagy szerepet játszik
kölcsönhatásban az ész-értelemmel, mert
megismerjük, megérjük a szívfájdalmat, a
bánatot, sőt az örömöket is… attól
függően, hogy szeretettel, nyitottsággal
közeledünk-e a másik ember felé.
Ha a harmóniára törekszünk, akkor
elengedhetetlen feltárnunk hibáinkat, makacs
sértődöttségünket,
megbántódásainkat, és
megbocsátónak, elfogadónak, sőt elengedőnek kell
lennünk, hogy jó értelemben tapasztaljuk meg
szívünk, eszünk, szellemünk
működését. Ha ezt sikerül elérnünk,
akkor jól érezzük magunkat a bőrünkben…
Kissé bonyolult, de mégis egyszerű ez az
eszmefuttatásom, mert magamon tapasztaltam meg évek alatt
a számtalan sok változást, és a
megbocsátó, elfogadó készséggel
gazdagabb és békésebb, sőt boldogabb lett az
életem…
Kívánom mindenkinek, hogy gondolkodjon el a
fentieken, és – talán – sok dologra
rádöbben, hogy másként kellene élnie
az életét, hogy jól érezze
magát…
♣ ♣
♣