Már az ősz zúgatta a móló
végében a nádast, de az emberek nem akarták
a Nap melegét elengedni. Minden kis sugarát
megbecsülték, magukba szívták. A
napozóágy kölcsönzős kihasználta ezt,
szombaton is kipakolt a mólóra, meg vasárnap is. A
gyerekek már javában az új iskolaévvel
birkóztak, de azért jólesett legalább
hétvégenként kimenni a nyári emlékek
színhelyére. Tegnap délután is a
sekély, langyos víz mentén a szürke
iszapból homokvárat építettek.
Csodálatos módon a lassan hömpölygő víz
vasárnapra sem mosta el, legalábbis egy széles
homokkupac szilárdan őrizte a büszke vár
emlékét. Ahogy az idő melegedett a délelőtt
folyamán, úgy foglalták el a napozó
ágyakat. Lassan lekerültek a kardigánok,
hosszú nadrágok, felkerültek a napszemüvegek,
vászonkalapok. Csak ekkor vették észre őket.
A sekély vízben a széles homok kupacon
két hattyú álldogált. Pontosabban csak az
egyik állt itt, a másik a kupac mellett, a vízben.
Gyönyörű, hófehér, hatalmas madarak, és
alig pár méterre a napozó emberektől. A
vízben álló hosszú, karcsú
nyakával hátra nyúlva a hátán,
oldalán, begyén a tollait rendezgette kitartóan.
Amikor végzett, elölről kezdte. Minden tollát
komótosan megigazította, a pihéket a fedőtollak
alá simította, majd a felsőket egyenként
bezsírozta.
A másik hattyú a homokkupac tetején egy
lábon állt. Amíg a másik aktívan
tisztálkodott, ez mozdulatlan maradt. Fekete bal
lábát felhúzta az oldalára, hosszú
fehér nyakát hátra tartva, fejét a bal
szárnya alá dugta. A jobb oldali szárnyán a
tollak, mint egy megszakadt ablakredőnyön, harmonika-szerűen
lógtak lefele a vízbe. Sokáig nem mozdul.
A napozóágyban ülők nézték csak
egyre a madarakat. Valami furcsát láttak bennük.
Végre az egyik, idősebb nő megszólalt.
– Az a hattyú sérült, beteg. Így
nem tudott délre repülni a tengerre. Szólni
kéne a madárvédelmiseknek, vigyék el
és gyógyítsák meg.
– Igen. Ezt kellene tenni, különben elpusztul a
télen. – Tette hozzá az egyik mellette ülő.
– De mi lesz a párjával? Arra senki sem
gondol! – méltatlankodott a sor végén egy
fiatal lány. – Ő sem repült külföldre a
többiekkel, nyilván a beteg párja miatt, és
most nem érti majd, miért maradt egyedül. A beteg
madár sem fogja jól érezni magát
magányosan a kórházban, hiába
gyógyítják. Jót akarunk, de rosszat
csinálunk!
– Akkor sem nézhetjük tétlenül
– makacskodott az első öregasszony.
– Ha megnyugtatja magukat – szólt a
közelben álldogáló matróz
sapkás öregúr –, én a télen,
mint eddig is, minden másnap végigsétálok a
parton a kutyámmal egészen a
hajóállomásig. Szemmel tarthatom őket. Több
hattyú is itt tölti a telet már évek
óta. A zsilipnél sose fagy be a víz, vannak, akik
rendszeresen etetik őket.
Nagy csapat gyerek jelent meg a móló
körül, talán a tegnapi homokvár
építők, vödrökkel, lapátokkal.
Észrevették a hattyúkat, nem akarták
zavarni őket, csak tébláboltak zajosan a
napozóágyak körül.
A „beteg” hattyú leeresztette a
lábát, jobb oldali szárnyát óvatosan
igazgatva a vízre tottyant. Párja abbahagyta a
tisztálkodást, és mielőtt ő is a sekély
vízre hasalt volna, meglengette vakító
fehér tollú, méteres szárnyait, mintha azt
mondaná:
– Kösz az együttérzést!
Aztán lassan úsztak egymás mellett, mint egy
összeszokott házaspár, a nádas felé.
♣ ♣
♣