A minap ajándékba kaptam Boér Judittól egy 260
oldalas, míves kivitelű könyvet, melynek
keményborítóján ez állt:
„Judit versei és egyéb írások”.
Bár régóta ismerem a szerzőt, először
mégis az életrajzot kerestem, hogy térben
és időben elhelyezzem kedves költőtársam hatalmas
munkáját. Sehol sem találtam. Viszont a könyv
elején egy tündéri kislány mosolyog rá
az olvasóra, szeme és szája telerajzolva
életörömmel, kíváncsisággal. A
végén ugyancsak egy fotó búcsúzik a
könyv becsukójától: immár a felnőtt,
élete derekán járó szerző, Judit mosolyog
vissza ránk. Szeme és szája telerajzolva AZ
ÉLET megélt örömeivel,
kíváncsisága eredményével: a
tapasztalatokkal, elhivatottsággal, a művészet
birtoklásával. S a legvégén, az
utolsó oldalon talál az olvasó egy színes
virágcsokrot is, amit talán örömében
nyújt át a szerző: mert elolvasták a verseit,
prózáit, nem dolgozott hiába. De lehet, hogy ez a
színes, tarka csokor maga a költő lelke, szíve,
emberek iránti szeretete…
Azonnal rájöttem, hogy a két fotó
között található írások maga az
életrajz, amit sokkal részletesebben, markánsabban
lehet felfedezni, mint utószóként szokás
azt elolvasni. Judit könyve nem szokványos vers, vagy
prózaválogatás. Tudása, sokoldalú
műveltsége, a többféle művészet iránti
tehetsége, kibontakozása, versfordításai
mind ott sorakoznak a 260 oldalon, a legkülönbözőbb
irodalmi formákban. Különös, páratlan
és izgalmas olvasmány Boér Judit könyve,
amelyből az Élhető
Világ Irodalmi Kör júniusi
összejövetelén élő ízelítőt is
kaphattunk. Itt még olyat is hallottunk, melyet könyve
lapozása közben nem lehet: gitárművész
barátnőjével együtt énekeltek!
A könyv nyolc fejezetben foglalja össze a nő,
feleség, anya, nagymama életét az első
lépésektől a kiforrott alkotóművész
kitárulkozásáig az irodalomban. Élő
és ható Istenhite azokból a versekből is
kisugárzik, amelyek nem kifejezetten erről szólnak.
Specialitásai a haikuk, amelyek nemrég kezdtek
meghonosodni az európai költészetben, de Boér
Judit e keleti formát úgy kezeli, mintha
világéletében ezzel foglalkozott volna.
„Miért vonz engem a
vers?” c. vallomásából
idéznék, hogy saját szavai által
érzékeljük döntését:
„A koncentrált,
tömör forma alkalmas lényeges tartalmak
kifejezésére.(szintetizáló hajlam)
A kötött forma
szabályainak betartása intellektuális
erőfeszítést igényel. (szellemi igény)
A nyelvvel való
játék, a szavak zeneiségének
kiaknázása, az ízes szókapcsolatok
használata érzéki örömöt okoz.
(fizikai vonzerő)
A szépen megmunkált
szövegek gyönyörködtetnek. (esztétikai
élvezet)
Érzelmeim formába
öntése megszabadít a feszültségektől,
elősegíti a tisztánlátást. (lelki
indíttatás)…”
És folytathatnám az indoklásokat, de
inkább saját tapasztalatomról írnék
néhány gondolatot, miután letettem a könyvet.
Boér Juditot csendes, halk szavú embernek ismertem,
ha megszólalt, magára vonta a figyelmet. A
dilettánsok mindig hangosabbak, mint azok, akik valóban
szenvedélyesen, belülről képviselnek valamit. Judit
csendességében valami semmihez sem
hasonlítható méltóság van. Pedig ő
is itt él közöttünk, ahol a mai,
agyonemancipált asszonyemberre rászakadt az új
matriarchátus, aki elillant, megtépázott
férfiidők tollából bélel otthoni
fészket, őrzi az óvásra zsugorodott életet.
Talán ő is ugyanúgy melegít hitet és
tegnapi levest, muszáj-cselédként, mint a
büszke, konok spártai asz-szonyok. Mindezek mellett tudja,
hogy létezésünk értelmére eddig
még Istennél jobb érvet nem talált fel
senki. De hogy értelmet találjunk a létben, az a
mi igényünk és szükségletünk.
Boér Judit teljességre törekvése nem program,
hanem igény.
Úgy vélem, a szerző olyan alkat, aki nem ismeri a
magányt, amelyre mostanában annyit panaszkodnak
kortársaink. Az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk az
egyedüllétet, az a másik
szívverésének visszhangja saját
szívünkben. Talán ezért gondolhatom
róla, hogy nem a vers, hanem maga az alkotás pillanata
nála a kegyelmi állapot, nem veheti el tőle senki, mert
az nem politikai, tulajdonjogi vagy gazdasági
kérdés. Az ÉN fontossága emberi
méltóságunk forrása. Aki nem tartja
fontosnak magát, az másokat is alábecsül.
Ebben a könyvben, Judit „életrajzában” e
finom egyensúly érződik és világítja
be a teret maga körül.
E hatalmas élet-összegzést, melyet a
könyvben olvashatunk, szeretném néhány
rövid, de annál inkább kifejező
„találós” haikuval befejezni:
„Sírással indul./
Siratással ér véget. / Mi az? Az élet.
Test börtönéből/
Kiszabadul a lélek. / Mi az? A halál.
Nagy gerjedelem, / Elvész a
józan eszem. / Mi az? Szerelem.
Lélekből fakad. / Lélek
útját követi./ Mi az? Az ima.”
(Boér-Danó-Chehadé
Judit: Judit versei és egyéb írásai.
Ösvénytaposó. Versek és egyéb
írások. Borítóterv: Zsitnyár
Erzsébet „Belső énünk” c.
festménye alapján Chehadé Abdel-Rahim. Ill.:
Chehadé Amália, Vadnai Éva és a szerző
felvételei. Bp., 2018, 260 p.)
♣ ♣
♣