„Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon
legyünk benne…” Tamási Áron
bölcsessége jutott azonnal eszembe a
témáról.
Otthon a Földünk, Otthon a Hazánk, Otthon a
városunk, falunk, tanyánk, a házunk, a
lakásunk, ahol az életterünk van, ahol otthon
érezzük magunkat! Az a hely, ahová
visszatérünk, vagy visszavágyunk, bárhol is
legyünk a világban. A világ különböző
helyein pedig nagyon eltérő minőséget,
valóságot jelenthet az „otthon”.
Az Andokban, vagy lábainál láttam a kőből
összerakott, egyetlen helyiségből álló
házikókat, ahol ez az egyetlen helyiség
szolgált Otthonul egy család számára. Az
összegöngyölt gyapjútakaró
esténként fekhellyé változott. A gyakran
ablaktalan térben, egy kis főzőalkalmatosságon
készült nap mint nap a kinua leves, vagy jó idő
esetén az épület előtt az épphogy földbe
vájt mélyedésben égő vékonyka tűz
felett. Két-három edény volt még a belső
tér tartozéka, szögre akasztott meleg poncho
(gyapjúköpeny), netán egy asztalka, ami
fényűzés számba ment. Ez volt hát az otthon
a ház körül játszó gyerekeknek, a
földeken krumplit szedő, ebédet készítő
anyának, a valahol jó esetben dolgozó
apának. (Az épület mellett kicsinyített
házikó formában aranyhörcsögök
voltak „panellakás”-makett ketreceikben.)
Az otthon ennyi, de az életterük talán az
egész óriás hegylánc, a kis tavakkal
ékített végtelen mezők voltak. Ebben a
„tárgytalan”, zsúfoltság
nélküli világban áradt a szabadság
nyugalma, a hihetetlen egyszerűség nyugalma, e táj
embereiből ugyanúgy, ahogy az őket körülvevő
legelésző állatokból is.
Milyen elképesztően más volt ez a világ,
összehasonlítva mondjuk európai
földrészünk lakóinak
életmódjával.
De seperjek csak a magam portáján; ahol
legalább háromszor akkora tér jut csak magamra,
mint az előbb vázolt világban! S a háromszor
akkora térben bútorok sokasága, mennyezetig
érő könyvállványok. rajtuk két sorban
roskadozó könyvekkel, korsók, bokályok
gyűjteménye, mindenütt kisebb-nagyobb
emléktárgyak, képek sora a szoba falán
– nem is sorolom tovább. Egy élet munkája
hozta össze ezt a gondosan válogatott, vagy
ajándékba kapott tárgyözönt. Hiszen 47
esztendővel ezelőtt egy üres lakásba
költöztünk, amit az évtizedek során mi
tettünk otthonunkká. Mi adtuk neki azt a tartalmat,
formát, ízlést, amit mi jónak tartottunk,
amiben élni akartunk. Együtt vásárolgattunk
minden – az élethez szükséges és
szükségtelen – dolgot
lépésről-lépésre. Fiatalon buzgóbb
az ember, mohóbb, gyűjtögetőbb (embere válogatja),
az Időt, az Éveket végtelennek hiszi, s csak
évtizedek múltával jön rá, mennyi
felesleges dolog, tárgy veszi körül – már
szabadulni sem könnyű tőlük –, s hogy az otthon
biztonságát, az ott kapott jó érzést
nem a külsőségek határozzák meg, hanem a
meghittség, a nyugalom, az egészség, az
egymással való törődés, odafigyelés.
Az otthonunk – többé-kevésbé –
olyan, amilyenek mi magunk vagyunk. Rányomja
bélyegét egész lényünk.
Harmóniánk ott lesz az otthonunkban, ahogy
káoszunk, szétszórtságunk, vagy
békénk is. Ott szól a hallgatott lemezeinken,
széppé vagy kókadttá teszi
növényeinket. Ott vannak benne érzéseink,
gondolataink – olyan hely-e, ahová mások is
szívesen jönnek be egy teára vagy mogyoróra,
ahogy a kis mókus teszi „otthonosan”
hajnaltáj, ha az erkélyen üres a mogyorós
kosárkája, vagy a Mátyás madár, aki
az erkélykorlátra üldögél, és
nagy figyelemmel hallgatja hozzá intézett szavaimat, a
kerti cicáról már nem is beszélve, vagy
sietve távoznak, és nem tudják
megmagyarázni maguknak sem, hogy miért menekülnek
belőle.
A televízióban néha elnézem az angol,
kanadai lakberendezési, házvásárlási
műsorokat, s bizony felpaprikáznak az általában
irreálisan magasra emelt igények s az ezzel együtt
megjelenő mérhetetlen és oktalan pazarlás, amikor
a még valaki számára kitűnőnek tartott
konyhaberendezéseket, szépséges
fürdőszobákat jókora baltákkal verik
szét, hogy újat varázsoljanak helyére, mert
nem tetszik a szín, a stílus stb.
Végtelen egyszerűség, szegénység
– és mérhetetlen pazarlás a
jóléti társadalmakban. Mindig
kétpólusú a világ.
„Az én házam az én váram!”
– ez jelentené az Otthont?
Tárgyak–puritánság–luxus –
ez jelentené az Otthonunkat?
Az Otthont a Család jelenti!
S ahol Család van, ott „természetes”
velejáróként Otthonnak is lenni kell, vagy lenni
kellene!
Otthon, ami jó, ha véd a forgatagból
hazaérve, jó, ha biztonságot, nyugalmat tud adni a
napi munka után, feltéve, hogy munka is adatik, ahol
jó együtt ülni a vacsoránál
beszélgetve, vagy elvonulni pihenésre,
kikapcsolódásra.
Az Otthon a „háttér”, ami erőt,
feltöltődést adhat a mindennapokhoz, gyertyafényt,
jó illatot az ünnepekhez, ahol az egyedüllét
sem üresség.
Az otthonunkat, a tárgyainkat, gyűjteményeinket nem
hoztuk magunkkal születésünkkor!
Beleszülettünk valamibe, de az Élet, ami mindezt
összeadja; először a szülők révén, majd
jó esetben házasság révén,
munkánk révén! Az is jó, ha van kinek
átadni, gyermekeknek, unokáknak, vagy
jótékony célra – mert amit az
életünk „hordalékai” nekünk
jelentettek, jelentenek, itt hagyjuk, amikor elmegyünk! Az
otthonunk, a lenyomatunk itt marad, amikor égi Otthonunkba
költözünk, aminek még a kulcslyukán sem
tudunk benézni. Nem tudjuk, hogy vajon hogyan néz ki?
Vajon Otthonra találunk-e benne (is)?
Remélem, maradt még ötlet odaátra, ha
szükséges lenne egy kis frissítést,
átalakítást tenni az Ott-honossá
tétel érdekében.
Reménykedem, hogy „kulcsrakészen”
várnak bennünket!
♣ ♣
♣
