Lajos a falu legjobb asztalosa, szinte támolyog a
fáradtságtól. Álmos, kialvatlan.
Mióta megszületett a pici lányuk, éjjelente
háromszor is felsír, tisztába kell rakni, meg kell
etetni, szerencsére Ágnesnek van teje. Már
átköltözött a másik szobába
éjszakára, de az etetések után nem tud
elaludni sokáig. Amikor végre elszenderülne, a
gyerek ismét éhes, kezdődik minden elölről. Meddig
lehet ezt bírni? Felesége is mintha megváltozott
volna. Többet panaszkodik, tegnapelőtt még le is
hülyézte, mikor leejtett egy tányért.
Fáradt, figyelmetlen. Ennek a bolond Árpádnak is
most jut eszébe kerti pavilont építeni, de
sógor, hát természetes, hogy megy és
segít neki.
Dél felé már egyszer-kétszer majdnem a
kezére csapott a szekercével, Árpád
tapintatosan nem vette észre. Még szerencse, hogy
Tündi, a cserfes kis örökmozgó odaszalad
hozzá, kizökkenti ebből a megszottyant
állapotból.
– Lajos bácsi! Gyere, mutatok neked valamit!
Kézen fogva odasettenkedik vele a nagy diófa
mögé, és majdnem suttog.
– Nézd! A búbos bankák milyen
ügyesek! Kifigyeltem őket, hogy az apamadár eteti az
anyamadarat, mert az nem tudja otthagyni a babamadarakat, akik
még picikék. Mondd, Lajos bácsi, a madarak az
embertől tanulták ezt?
– Miből gondolod?
– Mert szerintem kifigyelték apát, amikor
kicsi voltam, akkor anya csak velem volt elfoglalva, és apa
főzött, meg mosott, mikor hazajött este. Árpi
mesélte, mert ő már iskolás, és
emlékszik rá.
– Lehet, de ezt a madarak maguktól tudják, ez
természetes nekik.
– Akkor apa figyelte ki a madarakat? Mert apa sokszor
figyeli őket, még fészekodúkat is csinál
nekik télen, hogy tavaszra legyen nekik lakásuk.
– Talán tőle kérdezd meg.
A kislány elszaladt, Lajos csak azt látta, hogy
apjával kacarászik, aki felkapja, megölelik
egymást. A fene ezt az Árpádot, honnan van ennek
ennyi energiája? Két gyerekük van, és
még terveznek legalább egyet. Milyen jó is annak,
akinek van testvére, gyerekként van kivel
játszani, harcolni, felnőttként sincsenek egyedül,
amikor már a szülőknek csak az emléke marad.
Beszélgettek, Árpád a gyerekkori
élményeiket mesélte Ágnessel.
Irigylésre méltó volt, hogy gyerekként
mennyi minden történt velük. Eddig is tudta, hogy a
felesége egy nagyon talpraesett nő, kedves, de
határozott, néha hangos, de nem hisztis. Nem esik ki a
kalapács sem a kezéből. Kezdte érteni, hogy
miért is szeretett bele. Lajos „egyke” volt, amikor
ez a szó elhangzott, legtöbben csak legyintettek.
Tényleg nem tanult meg harcolni, konfliktus kerülő lett,
osztálytársai közül csak az nem
kötött bele, aki nem volt a közelében. Neki is
így jár majd a gyereke? Ezen rágódott,
közben észre sem vették, hogy a pavilon is
elkészült.
Hazaballagott a falu legjobb asztalosa. Már nem volt
annyira elgyötört, mint reggel, a búbos bankák
jártak az eszében. A természet tényleg tud
valamit. Mindegy, hogy minek nevezzük, hívhatjuk Istennek
is, a lényeg nem változik. Rend van benne, amit
néha az ember megpróbál felrúgni. Ezek a
madarak télire elköltöznek, mert itt nem
találnak a lefagyott földben élelmet, de amint
lehet, hazajönnek, és itthon költik ki a
fiókákat. Otthon megfürdött,
megvacsorázott.
– Szívem! Megtanítanád, hogy kell
füröszteni? Egyáltalán képes vagyok
erre? Nem ejteném ki Ágikát a kezemből?
– Akkora kezed van, hogy biztos megmarad benne a baba.
Lajos megfürdette a kicsit, Lajos boldog volt.
Éjszakára visszavackolt a
hálószobába. Megnyugtatta, hogy éjszaka a
gyerek evett, tisztába lett téve, és amikor
felesége odagömbölyödött hozzá,
már nem volt nehéz elaludni sem. Először csak
titokban, később már szégyenkezés
nélkül fordult Árpádhoz főzési
tanácsokért. Azt vette észre, hogy
mostanában már nem olyan fáradt, de még
Ágnesnek is más a hangulata, kevesebbet zsörtöl.
Lajos apává érett.
♣ ♣
♣
