Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Király Lajos

A temető

A temető a Halottak Kertje, a Csönd Kertje és a Szomorúságé. Itt pihennek szeretteink és emlékeztetnek arra: egykor éltek! Éltek, velünk voltak és figyelmeztetnek arra is: mi is meghalunk!

A temető a Misztikum Kertje, melyről gyermekkoromban oly sok történetet hallottam: Éjfélkor megnyílnak a sírok, és minden halott hazamegy, hogy elvégezze mindazt, amit életében még el akart végezni. A szeretteinek boldogságot hoz, szerencsét. Akit pedig gyűlölt, azt addig gyötri, rémisztgeti, míg az is vele megy a sírba…

Esténként féltem a temető mellett elmenni, mert a nappal csendes, virágokkal, koszorúkkal, kő és fa fejfákkal díszített kert sejtelmessé vált. A koszorúszalagok zizegését már a halottak halk suhanásainak véltem, mert a halottak nem járnak, szállnak. Szállnak, mint az angyalok, vagy mint a lélek. Megfoghatatlanul és sejtelmesen. Félelmemben már láttam egy-egy mozgó alakot. A napközbeni mesék felzaklattak, és éjjel, amikor a macska a dunyhára feküdt (ezt később tudtam meg), azt éreztem, hogy valaki az ágyam szélére ült, hideg kezével megsimogatott, s amikor kinyitottam a szememet, akkor ismeretlen arcok, vagy dédnagyanyám fényképről ismert, mozdulatlan arca tekintett reám…

Ahogy növekedtem, a félelmeim eloszlottak. A temető csak egy csendes hely lett számomra. Ám amikor egy nyári napfényes májusi délelőtt a nyitott iskolaablakon bekiáltottak a tanterembe: „Meghalt Ádám bácsi! A nagyapád!” – szívemet összefacsarták a mondatok, ő volt az első halottam! Azt hittem: Ő sohasem hal meg!…

Este felravatalozták a kisszobában. Siratóasszonyok énekeltek meg imádkoztak egész éjjel. Pogácsát ettek, és bort kortyolgattak. – Csókold meg nagyapádat! – mondták. Én félve érintettem nagyapám beesett arcát. Aludt. Álla felkötve fehér ruhával, és a keze a mellén összekulcsolva…

Másnap koporsóba helyezték, és az udvaron felállított Szentmihály lovára helyezték. A beszédek és az énekek után egyre hangosodó sírás közepette zuhogó kalapácsütésekkel verték a koporsóba a szegeket. Fedelét lezárták mindörökre…

A kisharang – a lélekharang – ércesen zengett, hangja messzire szállt a templomtoronyból. Tömeg követte a koporsót, köztük én is a temetőbe, ahol hatalmas, sötéten ásító sírgödör várta az elhunyt nagyapámat. A búcsúztató, az imák és énekek után rögök és kapányi földkupacok zuhantak a hozzátartozóktól, majd virágok hulltak a kötélen leeresztett, sírgödörben pihenő koporsóra. A föld, az anyaföld dobbant a koporsón. Dobbant, akár a szív. Ezek voltak a halott szív utolsó, búcsúzó dobbanásai…

Halottak napján mindig meglátogattuk a sírokat. Gyertyákat égettünk. A gyertyák lángjai táncoltak, mintha újból lélegeztek volna a holtak, és a tőlük kiáramló levegőtől táncoltak volna a fények.

Együtt lélegeztek az élők és a holtak, a valóság és a képzelet. A sercegve égő lángok között emberek imádkoztak meg térdepeltek, és olykor egy-egy rokon sírása-jajdulása jelezte: halottak között vagyunk. A temetőben…

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©