A temető a Halottak Kertje, a Csönd Kertje és a
Szomorúságé. Itt pihennek szeretteink és
emlékeztetnek arra: egykor éltek! Éltek,
velünk voltak és figyelmeztetnek arra is: mi is meghalunk!
A temető a Misztikum Kertje, melyről gyermekkoromban oly sok
történetet hallottam: Éjfélkor
megnyílnak a sírok, és minden halott hazamegy,
hogy elvégezze mindazt, amit életében még
el akart végezni. A szeretteinek boldogságot hoz,
szerencsét. Akit pedig gyűlölt, azt addig gyötri,
rémisztgeti, míg az is vele megy a sírba…
Esténként féltem a temető mellett elmenni,
mert a nappal csendes, virágokkal, koszorúkkal, kő
és fa fejfákkal díszített kert
sejtelmessé vált. A koszorúszalagok
zizegését már a halottak halk suhanásainak
véltem, mert a halottak nem járnak, szállnak.
Szállnak, mint az angyalok, vagy mint a lélek.
Megfoghatatlanul és sejtelmesen. Félelmemben már
láttam egy-egy mozgó alakot. A napközbeni
mesék felzaklattak, és éjjel, amikor a macska a
dunyhára feküdt (ezt később tudtam meg), azt
éreztem, hogy valaki az ágyam szélére
ült, hideg kezével megsimogatott, s amikor kinyitottam a
szememet, akkor ismeretlen arcok, vagy dédnagyanyám
fényképről ismert, mozdulatlan arca tekintett
reám…
Ahogy növekedtem, a félelmeim eloszlottak. A temető
csak egy csendes hely lett számomra. Ám amikor egy
nyári napfényes májusi délelőtt a nyitott
iskolaablakon bekiáltottak a tanterembe: „Meghalt
Ádám bácsi! A nagyapád!” –
szívemet összefacsarták a mondatok, ő volt az első
halottam! Azt hittem: Ő sohasem hal meg!…
Este felravatalozták a kisszobában.
Siratóasszonyok énekeltek meg imádkoztak
egész éjjel. Pogácsát ettek, és bort
kortyolgattak. – Csókold meg nagyapádat! –
mondták. Én félve érintettem
nagyapám beesett arcát. Aludt. Álla felkötve
fehér ruhával, és a keze a mellén
összekulcsolva…
Másnap koporsóba helyezték, és az
udvaron felállított Szentmihály lovára
helyezték. A beszédek és az énekek
után egyre hangosodó sírás közepette
zuhogó kalapácsütésekkel verték a
koporsóba a szegeket. Fedelét lezárták
mindörökre…
A kisharang – a lélekharang – ércesen
zengett, hangja messzire szállt a templomtoronyból.
Tömeg követte a koporsót, köztük én
is a temetőbe, ahol hatalmas, sötéten
ásító sírgödör várta az
elhunyt nagyapámat. A búcsúztató, az
imák és énekek után rögök
és kapányi földkupacok zuhantak a
hozzátartozóktól, majd virágok hulltak a
kötélen leeresztett, sírgödörben pihenő
koporsóra. A föld, az anyaföld dobbant a
koporsón. Dobbant, akár a szív. Ezek voltak a
halott szív utolsó, búcsúzó
dobbanásai…
Halottak napján mindig meglátogattuk a
sírokat. Gyertyákat égettünk. A
gyertyák lángjai táncoltak, mintha
újból lélegeztek volna a holtak, és a
tőlük kiáramló levegőtől táncoltak volna a
fények.
Együtt lélegeztek az élők és a holtak, a
valóság és a képzelet. A sercegve
égő lángok között emberek imádkoztak meg
térdepeltek, és olykor egy-egy rokon
sírása-jajdulása jelezte: halottak
között vagyunk. A temetőben…
♣ ♣
♣
