Október beért utamon,
s a fülembe „súgott valamit”.
Ezernyi színnel, zamattal,
fülembe súgta dalait.

Így hát az élet… őszre jár,
deres hajam lassan kopik.
A tél előtt még zeng a táj,
a vén Tisza lassan folyik.

Ökörnyál leng őszi fényben,
szövi a fátylát, s jő a tél.
Mézízű must mámorában
szívem a tavaszról mesél.

Május… Álmok… csókos lányok, forró nyarak… dús asszonyok.
Beért barnuló szerelmek
elmúltak már, s a szív zokog.

Beért a vetés… aratni kell,
számvetést tenni újra még.
Készülni lassan a csendre,
élvezni még a halk zenét.

Nosztalgia… csordul a lélek,
emlékek útján csodaszép.
Már nemcsak előre, inkább
olykor-olykor hátranézek.

Október kísér utamon,
félutam… már estére jár.
Szeretem a magányt… csendet,
teremtő csend múzsája vár.

Indián nyár… vibrál a fény,
írok!… az erdők zengenek.
Öreg bika végső nászra
készül, bőg, hangja megremeg.

Óh!… a végső csatára fel
hajnalfénnyel, szerelemmel!
Megélni még a tél előtti
ihletést, köszönt a reggel.

Írok, és versek születnek,
szerelmes színes ősz-dalok.
Nézem a sárguló kertet,
őszirózsákkal hervadok.

Október beért utamon,
s a fülembe „súgott valamit”.
Megperzseltek (a) rőzselángok,
és idéznem kellett Adyt.

Írtam… mert most írnom kellett,
megigézett a hangulat.
Tél előtt, az ősz hevében
verssel dicsérni az Urat.