Miért foglalkozik egy
zenész ember az alábbi témával, mi
több: hogy merészel tollat (billentyűzetet) ragadni? A
leginkább kézenfekvő válasz az lenne, hogy
foglalkozásánál fogva húsba vág. De
kétszer átgondolva azt kell mondanom, hogy ennél
egyszerűbb a magyarázat: egy hétköznapi, gondolkodva
szemlélődő járókelő gondolatai ezek. Ezért
aztán természetes, hogy azoknak szántam, akik
hasonlóan járnak-kelnek. Hogy miért? Mert nem
lehet szó nélkül…
Mario Vargas Llosa
életművének egyik kevésbé olvasott
könyve a 2012-ben (Magyarországon 2014-ben) megjelent
„A
látványcivilizáció”
című műve. Nem népszerű, először is mert nem
regény, hanem esszé gyűjtemény, mint ilyen
tehát kevésbé szórakoztat a
közhiedelem szerint; márpedig a könyvben szereplő
írások éppen erről elmélkednek.
Nevezetesen, hogy az utóbbi évtizedekben, a világ
intellektuális táplálkozási
szokásainak zuhanó repülése miatt a
kultúra, vagy akár csak az igényes
szórakoztatás szégyenletesen alulmaradt a
silány „gagyival” szemben. Az
író – aki egy kihalásban lévő
dinoszaurusznak vallja magát – úgy gondolja, egy
korszak végéhez értünk, aminek
kivégzése néhány évtizede
kezdődött el, és az a tömegszórakoztatás
vonható érte felelősségre, ami elsősorban az
USA-ból indult, és mohón igyekszik
kiszolgálni minden igényt. Gondolatai
természetesen nem Pangloss mestereknek lettek címezve;
tehát akik szerint nincs ezzel semmi gond, mert ugyebár
ez a világ rendje, különben is minden, ami a
régi értékeket pártolja az újakkal
szemben, vagy akár csak mellett, az fejlődés ellen
való… nos, ezek az olvasók nem a nekik való
könyvet vásárolták maguknak. Van ez
így. Márpedig a könyv negatív
kritikáit olvasva gyorsan kiderül, hogy a
bírálók többsége ebből a
csoportból kiabál. Nem a szakmaiságot
vizsgálják – amit pedig egy kritikustól
elvárhatnánk –, hanem a könyv
létjogosultságát kérdőjelezik meg.
Hangosan, hogy mindenki hallja.
Nem érdemes ezt a könyvet (sem) csak leírt
szavak dimenziójából olvasni, beleértve
magát a tárgyalt témát is. Mert azzal
ugyebár lehet vitatkozni, hogy pesszimista
próféciájában igaza van-e, de az
tagadhatatlan, hogy egy ideje valóban más szelek
fújnak, és bizony roppant büdösek. Nem csak a
kultúráról van itt szó, aminek már
az említése is irritál sokakat mint kirekesztő
privilégiuma a sznob, arisztokrata rétegnek.
(Zárójelben talán érdemes megjegyezni, hogy
ebből az ellenérzésből születhetett a pop art
mozgalom is, ami önmagában nem baj; a baj az, hogy a
„pop” érdekében gyakran
feláldozódik az „art”.) Inkább mondjuk
így: értékek és
értékítéletek
inflációjáról. Nincs értelme
tehát a kultúra szón lovagolni,
legkevésbé kategorizálni azt „magas”
meg „alacsony” besorolással. Nevezzük
máshogy, mondjuk, igényes létnek. Mert
erkölcs, etika, értékek felismerésének
és megkülönböztetésének
képessége; minden, ami azzá tesz minket, amik
vagyunk, aszerint alakul, ahogyan neveljük, vagy
éppenséggel a külvilág neveli
énünket, az pedig benyomások
sokaságának függvénye. Hát
ezért fontos az, hogy mi hatol be szervezetünkbe
szemünkön és fülünkön keresztül.
Erről szól a könyv. Az oktatási rendszer ebből a
szempontból már nem tölti be pozitív,
formáló szerepét. Az angolszász
országokban helyenként „edutainment”
becenévre hallgató alap-, sőt
középfokú oktatási rendszer
intézményei egyfajta programmal ellátott
gyermekmegőrzőként működnek, ahol a tananyag sokszor a
diákok érdeklődési kör limitjének
szintje szerint formálódik. Az egyetemek pedig, mint
valami felsőfokú szakmunkásképző, már csak
a diploma megszerzéséhez szükséges,
„hasznos” tárgyak
elsajátítására buzdítanak.
Tanítás van, nevelés nincs.
Nem egy kritikát olvasva a manapság oly hőn
szeretett „comment” rovatok hangvétele juthat
eszünkbe. Már az első sorokban támadó
állásból indulva sért, rugdos még
ott is, ahol az adott mondandót könnyűszerrel meg lehetne
máshogy oldani. De hát nem is a mondandó a
lényeg, amit mindvégig az indulat fűt, hanem az
ütés maga. Ugye, ismerős? Az egyik ilyen testgyakorlat az,
ahogy az író korát teszik felelőssé a
kritikus hölgyek és urak a könyv –
szerintük – elhibázott
megszületéséért. Az Independent
kritikusától kölcsönvett kifejezést
használva, egy zsémbes öreg ember morgolódik
a megöregedése miatt. Pedig tudniuk kéne, a
szóban forgó írások nagy része
jóval korábban keletkezett; egy 50–60 éves
írót azért mégsem lehet leöregezni.
A bírálók tehát tagadják Llosa
állítását. A már említett
Independenttől kezdve, a Chicago Tribune kritikáján
keresztül egészen a hazaiakig feltűnően sok a
negatív vélemény az akkoriban még
meglehetősen friss Nobel-díjas író művéről.
Szerintük nincs azzal baj, ha elfelejtjük a
történelmet, nem tudjuk, hol lakunk, honnan jött a
szomszéd. Thomas Mann helyett szappanopera, Schubert helyett
Justin Bieber, színház helyett stadion. Az sem baj, ha
nem tudjuk, mi a különbség a patriotizmus és a
nacionalizmus, az élelmesség és a
pofátlanság, a liberalizmus és az anarchia
között.
A könyv 6 éve jelent meg, a róla
szóló kritikák nem sokkal később,
tehát mi értelme is van ma, évek
múltával előszedni a lerágott csontot?
Az elmúlt 6 év.
Ez a pár év elhozott nekünk egy s más,
korábban nehezen elképzelhetőt, amiket mára
már nemcsak, hogy tudomásul vettünk, de megszoktuk
őket. Brexit, Trump (a „kicsiket” most ne is
említsük), Bob Dylan irodalmi Nobel-díjas, a
napokban pedig a hip-hop „énekes”, Kendrick Lamar
Pulitzer-díjas lett. A populizmus, ami a
szórakoztató iparban indult (az tartja életben),
mára tarol mindenhol, és soha nem látott
mély színvonalra hajtotta a politikát is, ahol a
logika, jó ízlés, tények súlyosan
alulmaradnak valami sötét trutymákkal szemben, ami
hazug és agresszív. Ma megint félnünk kell a
politikát figyelve, mert soha nem volt ennyi morálisan
és tudásban alacsony színvonalú vezető
egyidőben a térképen. (Illetve, amikor volt majdnem
ennyi, tudjuk, mi következett, csak ez ugyebár egyre
inkább elfelejtődik.) Ezeket a felelőtlen
hazárdjátékosokat milliók
ünnepelték/ünneplik megválasztásuk
napján. Mondjuk ki tehát: nem működhet jól az
a demokrácia – hiába oly büszke rá az
ún. szabad világ –, ahol a nép dönt
ugyan, de a hülyeség
négyzetméterenkénti sűrűsége elérte
a kritikus szintet. Ezért gondolom hát, hogy nem lehet
eleget rágni azt a csontot.
A kritikákat olvasva egy szó jutott eszembe:
vírus. Mert, ha teszem azt, a
színtévesztést vírus hordozná,
előbb-utóbb bizony többségben lennének a
fertőzöttek. Mi lenne akkor? Zavar, elbizonytalanodás, amin
felbátorodva az utóbbiak visszakérdeznének.
Aztán ha a vezetők is? Akkor már törvény is
születhet a színek újranevezéséről. A
többség erejében a legfélelmetesebb az, hogy
nem kell, hogy igaza legyen. Többség
mivoltánál fogva igazsággá tud
előléptetni bármilyen képtelenséget. Azt
pedig Seneca óta tudjuk, hogy a tömeg mindig rosszul
dönt.
Attól tartok, mára már
elérkeztünk a visszakérdezéses
szakaszhoz.
Persze, újra is lehet nevezni majd a színeket, de az
már egy egészen más világ lesz.
–––
* Nagy Ervin
zongoraművész, Anglia, Lincoln (Lincolnshire
megyeszékhelye)
♣ ♣
♣
