Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

KULTÚRA

Nagy Ervin*

Színtévesztők

Egy könyv kritikái kapcsán

Miért foglalkozik egy zenész ember az alábbi témával, mi több: hogy merészel tollat (billentyűzetet) ragadni? A leginkább kézenfekvő válasz az lenne, hogy foglalkozásánál fogva húsba vág. De kétszer átgondolva azt kell mondanom, hogy ennél egyszerűbb a magyarázat: egy hétköznapi, gondolkodva szemlélődő járókelő gondolatai ezek. Ezért aztán természetes, hogy azoknak szántam, akik hasonlóan járnak-kelnek. Hogy miért? Mert nem lehet szó nélkül…

Mario Vargas Llosa életművének egyik kevésbé olvasott könyve a 2012-ben (Magyarországon 2014-ben) megjelent „A látványcivilizáció” című műve. Nem népszerű, először is mert nem regény, hanem esszé gyűjtemény, mint ilyen tehát kevésbé szórakoztat a közhiedelem szerint; márpedig a könyvben szereplő írások éppen erről elmélkednek. Nevezetesen, hogy az utóbbi évtizedekben, a világ intellektuális táplálkozási szokásainak zuhanó repülése miatt a kultúra, vagy akár csak az igényes szórakoztatás szégyenletesen alulmaradt a silány „gagyival” szemben.  Az író – aki egy kihalásban lévő dinoszaurusznak vallja magát – úgy gondolja, egy korszak végéhez értünk, aminek kivégzése néhány évtizede kezdődött el, és az a tömegszórakoztatás vonható érte felelősségre, ami elsősorban az USA-ból indult, és mohón igyekszik kiszolgálni minden igényt.  Gondolatai természetesen nem Pangloss mestereknek lettek címezve; tehát akik szerint nincs ezzel semmi gond, mert ugyebár ez a világ rendje, különben is minden, ami a régi értékeket pártolja az újakkal szemben, vagy akár csak mellett, az fejlődés ellen való… nos, ezek az olvasók nem a nekik való könyvet vásárolták maguknak. Van ez így.  Márpedig a könyv negatív kritikáit olvasva gyorsan kiderül, hogy a bírálók többsége ebből a csoportból kiabál. Nem a szakmaiságot vizsgálják – amit pedig egy kritikustól elvárhatnánk –, hanem a könyv létjogosultságát kérdőjelezik meg. Hangosan, hogy mindenki hallja.

Nem érdemes ezt a könyvet (sem) csak leírt szavak dimenziójából olvasni, beleértve magát a tárgyalt témát is. Mert azzal ugyebár lehet vitatkozni, hogy pesszimista próféciájában igaza van-e, de az tagadhatatlan, hogy egy ideje valóban más szelek fújnak, és bizony roppant büdösek. Nem csak a kultúráról van itt szó, aminek már az említése is irritál sokakat mint kirekesztő privilégiuma a sznob, arisztokrata rétegnek. (Zárójelben talán érdemes megjegyezni, hogy ebből az ellenérzésből születhetett a pop art mozgalom is, ami önmagában nem baj; a baj az, hogy a „pop” érdekében gyakran feláldozódik az „art”.) Inkább mondjuk így: értékek és értékítéletek inflációjáról. Nincs értelme tehát a kultúra szón lovagolni, legkevésbé kategorizálni azt „magas” meg „alacsony” besorolással. Nevezzük máshogy, mondjuk, igényes létnek. Mert erkölcs, etika, értékek felismerésének és megkülönböztetésének képessége; minden, ami azzá tesz minket, amik vagyunk, aszerint alakul, ahogyan neveljük, vagy éppenséggel a külvilág neveli énünket, az pedig benyomások sokaságának függvénye. Hát ezért fontos az, hogy mi hatol be szervezetünkbe szemünkön és fülünkön keresztül. Erről szól a könyv. Az oktatási rendszer ebből a szempontból már nem tölti be pozitív, formáló szerepét. Az angolszász országokban helyenként „edutainment” becenévre hallgató alap-, sőt középfokú oktatási rendszer intézményei egyfajta programmal ellátott gyermekmegőrzőként működnek, ahol a tananyag sokszor a diákok érdeklődési kör limitjének szintje szerint formálódik. Az egyetemek pedig, mint valami felsőfokú szakmunkásképző, már csak a diploma megszerzéséhez szükséges, „hasznos” tárgyak elsajátítására buzdítanak. Tanítás van, nevelés nincs.

Nem egy kritikát olvasva a manapság oly hőn szeretett „comment” rovatok hangvétele juthat eszünkbe. Már az első sorokban támadó állásból indulva sért, rugdos még ott is, ahol az adott mondandót könnyűszerrel meg lehetne máshogy oldani. De hát nem is a mondandó a lényeg, amit mindvégig az indulat fűt, hanem az ütés maga. Ugye, ismerős? Az egyik ilyen testgyakorlat az, ahogy az író korát teszik felelőssé a kritikus hölgyek és urak a könyv – szerintük – elhibázott megszületéséért. Az Independent kritikusától kölcsönvett kifejezést használva, egy zsémbes öreg ember morgolódik a megöregedése miatt. Pedig tudniuk kéne, a szóban forgó írások nagy része jóval korábban keletkezett; egy 50–60 éves írót azért mégsem lehet leöregezni.

A bírálók tehát tagadják Llosa állítását. A már említett Independenttől kezdve, a Chicago Tribune kritikáján keresztül egészen a hazaiakig feltűnően sok a negatív vélemény az akkoriban még meglehetősen friss Nobel-díjas író művéről.

Szerintük nincs azzal baj, ha elfelejtjük a történelmet, nem tudjuk, hol lakunk, honnan jött a szomszéd. Thomas Mann helyett szappanopera, Schubert helyett Justin Bieber, színház helyett stadion. Az sem baj, ha nem tudjuk, mi a különbség a patriotizmus és a nacionalizmus, az élelmesség és a pofátlanság, a liberalizmus és az anarchia között. 

A könyv 6 éve jelent meg, a róla szóló kritikák nem sokkal később, tehát mi értelme is van ma, évek múltával előszedni a lerágott csontot? 

Az elmúlt 6 év.

Ez a pár év elhozott nekünk egy s más, korábban nehezen elképzelhetőt, amiket mára már nemcsak, hogy tudomásul vettünk, de megszoktuk őket. Brexit, Trump (a „kicsiket” most ne is említsük), Bob Dylan irodalmi Nobel-díjas, a napokban pedig a hip-hop „énekes”, Kendrick Lamar Pulitzer-díjas lett. A populizmus, ami a szórakoztató iparban indult (az tartja életben), mára tarol mindenhol, és soha nem látott mély színvonalra hajtotta a politikát is, ahol a logika, jó ízlés, tények súlyosan alulmaradnak valami sötét trutymákkal szemben, ami hazug és agresszív. Ma megint félnünk kell a politikát figyelve, mert soha nem volt ennyi morálisan és tudásban alacsony színvonalú vezető egyidőben a térképen. (Illetve, amikor volt majdnem ennyi, tudjuk, mi következett, csak ez ugyebár egyre inkább elfelejtődik.) Ezeket a felelőtlen hazárdjátékosokat milliók ünnepelték/ünneplik megválasztásuk napján. Mondjuk ki tehát: nem működhet jól az a demokrácia – hiába oly büszke rá az ún. szabad világ –, ahol a nép dönt ugyan, de a hülyeség négyzetméterenkénti sűrűsége elérte a kritikus szintet. Ezért gondolom hát, hogy nem lehet eleget rágni azt a csontot.

A kritikákat olvasva egy szó jutott eszembe: vírus. Mert, ha teszem azt, a színtévesztést vírus hordozná, előbb-utóbb bizony többségben lennének a fertőzöttek. Mi lenne akkor? Zavar, elbizonytalanodás, amin felbátorodva az utóbbiak visszakérdeznének. Aztán ha a vezetők is? Akkor már törvény is születhet a színek újranevezéséről. A többség erejében a legfélelmetesebb az, hogy nem kell, hogy igaza legyen. Többség mivoltánál fogva igazsággá tud előléptetni bármilyen képtelenséget. Azt pedig Seneca óta tudjuk, hogy a tömeg mindig rosszul dönt.

Attól tartok, mára már elérkeztünk a visszakérdezéses szakaszhoz. 

Persze, újra is lehet nevezni majd a színeket, de az már egy egészen más világ lesz.

–––
* Nagy Ervin zongoraművész, Anglia, Lincoln (Lincolnshire megyeszékhelye)

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©