Kedvenc tájképeimhez tartozik a zöldfüves
domboldal fehér birkákkal, valamint az augusztusi
szalmabálák a levágott
búzaföldön, napfényben fürödve. A
kettő nem kombinálható, egyszerűen mások a
színek, mások a táj elemei. De ami közös
bennük, az az, hogy mindegyik a béke
manifesztációja. Nekem főleg a szalmabálás
táj jelenti ezt, mert az olyan igazi alföldi, és az
már jobban beleivódott a tudatomba.
Hozzáadódnak az augusztusi nyár meleg
színei, azok az érett, izzóan sárga
színek, no meg a végtelen tér, amiben benne
vannak. Mögöttük összeér az ég a
földdel. Nagy szabadsága ez a szemnek, aminek semmi nem vet
gátat.
Ha csak a vonatból látom elsuhanni, akkor nem hallom
hozzá a zsongást, ami körülveszi őket:
darazsakat, legyeket, tücsköket. Nem is a madárdal az,
ami jellemzi ezt a képet, hanem ez a rovarkoncert. Meg a
mozdulatlanság. A domboldali birkák
állandóan változtatják a helyüket, de
a szalmabálák állandóságot mutatnak.
Az egyik fotón ugyanúgy néznek ki, mint egy
másikon.
És azért is kedvesek az ember
szívének, mert a bőséget
érzékeltetik, az aratást, a
betakarítást, ezzel biztosítva az élelmet.
És számomra a békét is
szimbolizálják. Azt sugallják, hogy azon a helyen
nincsenek harcok, nem égetik fel a földet, van ideje
beérni a terménynek és van, aki betakarítsa
azt. Ezért mondta a molnár már Kinizsi Pál
korában is, hogy van munkája, és ezt
köszöni a királynak és a népnek. Az
embereknek, akik keményen megdolgoznak mindezért
és az uralkodónak, aki a békét
biztosítja. Egyszóval ha Toszkánát a
napraforgók jellemzik, akkor nekem az Alföldet a még
a tarlón hagyott szalmabálák. És ez egy
nagyon megnyugtató kép. Semmi nem zavarja meg a
lélek szélcsendjét.
♣ ♣
♣
