Sokat gondolkodtam a lélek szerepén és
jelentőségén az életünkben. Azt vallom, hogy
ha a test, a lélek és a szellem harmóniában
van, összhangban működik, akkor nem támadhatja meg
betegség az embert sem testi, sem lelki
értelemben… Ugyanis ez a harmónia hivatott az
emberi teljesség megőrzésére.
Ha sérül a lelkünk, akkor megbetegszünk.
Egymás nélkül nem léteznek, ezért a
szabad léleknek szüksége van az ember hitére,
jókedvére s még számtalan más
tulajdonságára, hogy szabad le-hessen a lélekkel
együtt maga az ember.
Ha nem szárnyal a lelkünk, búskomorak
leszünk, nem találjuk a helyünket,
étvágytalanság, álmatlanság tör
ránk, fogyunk, eltűnik a fény a tekintetünkből,
már nem mosolygunk másokra, tehát nagy baj
keletkezik, ezért szükségünk van a
teljességre.
A teljességet csak nagy önismerettel,
önbizalommal, alázattal tudjuk elérni, de még
így is napi szinten kell dolgoznunk azon, hogy egyben
legyünk önmagunkkal…
A baj ott kezdődik, mikor a minket körülvevő
világból nem csak pozitív, sőt sok-sok
negatív rezgés ér el hozzánk… Mint
tudjuk, minden rezgésekből épül fel, az
energiáink is, mi hatunk a környezetünkre, s az
visszahat ránk, emberekre, a lelkünk szabad, mégis
függ tőlünk…
Ha megbántanak, okkal, vagy ok nélkül a
lelkünkre vesszük.
Kinek milyen – és mekkora – a lelke, az az
egyéntől függ… Szoktuk mondani, hogy valaki lelki
alkat, mély érzésű, sokkal
sérülékenyebb, mint az, aki nem foglalkozik a
lelkiéletével. De olyan ember is van
köröttünk, akire kijelentjük, hogy
lelketlen… pedig hát bizonyos értelemben a
gátlástalan bűnözőnek is van lelke… A
lélek egy megfoghatatlan, láthatatlan
érzés, melyet jól körülírni,
behatárolni nagyon nehéz.
A lélek halhatatlan, az ember kitölti a földi
életét, mit a sors rá mért, szépen
eltávozik a teste az élők sorából, de nem
szűnik meg létezni, úgymond kileheli a lelkét,
testét visszaadja teremtőjének, mint mondják:
porból lettünk és porrá leszünk, de a
földi porhüvelyünk lélek nélkül nem
ér semmit… Ha eljátszunk a gondolattal, hogy van
reinkarnáció, akkor a lélek halhatatlansága
révén vándorol, sok-sok testbe újra
és újra leszületik a Földre. Azt tartják
pl. a budhisták, hogy a lélek bármilyen testben
újraszülethetik, akár bogár, fa,
virág, állat is lehet belőle a következő földi
életében. Érdekes elméletnek tartom, s
foglalkoztat is a gondolat, hogy mi történik az ember
halála után a lelkével.
A test igazán sohasem szabad, alkalmazkodik az
időjárás változásaihoz,
környezetéhez, családjához,
munkájához, számtalan dologhoz, tehát
legtöbbször nem azt teszi, amihez pillanatnyilag kedve lenne,
röghöz kötött… Ellenben a lélek
szabadon szárnyal, határtalanul. Bátorság
kell ahhoz, hogy valaki szabadon éljen. A lélek
szabadságát nem korlátozza semmi, csak az
egyén tudata-szelleme, hite, mely láthatatlan úgy,
mint a lélek, mégis befolyásolja a nagy
egészet…
Ha például szomorúság, bánat
ér egy embert, gúzsba köti a lelki fájdalom,
már nem szárnyal, repked, akkor lelki betegnek
nevezzük az illetőt, és pszichológushoz,
pszichiáterhez küldik, aki terápiákat
ír elő, hogy a lélek meggyógyuljon. Amíg a
lélek beteg, a test sem épül, mert szoros
összefüggés van közöttük. Ezért
mindenkinek önmagának kell segíteni, feldolgozni a
sérelmeit, veszteségeit, esetleg a gyászát,
mert a szabad lélek erre egyedül nem képes…
Azt mondjuk azokra az emberekre, akik mély
érzésűek, gondolkodva élnek, hogy sokat
lelkiznek… Lelkizésnek tartom, ha mások
gondja-baja megérint, könnyet csal a szemembe, de az
lelkizés, ha szomorkodom valamin, ami bánt, ilyenkor a
lélek nem szabad. Megköti az ember
szomorúsága, gondja, és
önállóan nem létezhet…
♣ ♣
♣
