Jó volt beszélgetni.
Régen találkoztak, volt mire emlékezni.
Az ég dördülése figyelmeztette az idő
múlására. Mire kiért az
épületből, szinte leszakadt az ég.
Egy pillanatra megállt az ajtóban,
végigfutott agyán a gondolat, hogy megvárja a
zápor végét, de az órájára
tekintve elhessegette a gondolatot.
Még szerencse, hogy nem volt messze a parkolóban az
autó, nem nagyon ázott meg.
Már indítani akarta a motort, amikor
észrevette a szélvédőn a piros csomagot.
Csak azért nem káromkodott, mert ilyenre soha nem
vetemedett. Dühét az ülésre mért
csapásokkal próbálta levezetni.
Az égtől is kapott zuhanyt, amíg leszedte az
üvegről a zacskót, amin nagy, fekete betűkkel
virított, hogy „Pótdíjfizetési
felszólítás”. Mérges volt annak
ellenére, hogy valóban túllépte a
parkolásra fizetett időt.
Magában fortyogva elindult.
Az égzengéshez illő dörgedelmeket fogalmazott
meg magában, és elhatározásra jutott.
Felhívja a „hivatalt” és beolvas nekik.
Az út széléhez állt, elővette a
telefont. A fizetési meghagyáson látható
telefonszámot próbálta beütni a
készülékbe, amikor furcsa hangot hallott. A
dörgésnél is hangosabb reccsenéssel szakadt
le egy hatalmas ág az öreg gesztenyefáról.
Remegő gyomorral állapította meg, hogy ha nem
áll meg telefonálni, az az ág pont őrá
zuhan. Keresztet vetett, és letette a telefont, már nem
akart veszekedni.
♣ ♣
♣