– Két dudás nem fér meg egy
csárdában – támadt csattanósan az
Anyja. Mintha szinte sosem értenék meg egymást.
Pedig mind a ketten szenvedtek ettől. Egy-egy nagy csend után
újra és újra próbálkoztak
szelíd hangon indítani a párbeszédet, de a
végeredmény mégis majd mindig ugyanaz volt.
Több mint 30 éve „szolgálta” Anyja
a családot kora reggeltől késő estig. Mosott,
főzött, csutakolt – ahogy ő mondta –, s jókora
szatyrokat cipekedett a piacról, hogy minden nap időre meleg
ételt tegyen az asztalra. Cselédnek nevezte magát
a családban, de az uralkodói szerepkört is
magának kívánta. Nem úgy, hogy „oszd
meg és uralkodj”, hanem úgy, hogy mindent ő
végezzen, így a mártír szerep is az
övé volt, az utolsó szó is és a
döntés is! Az inkább azért, mert Apja
ráhagyta, vagy becsapta az ajtót, és elment
járni egyet.
Anyja uralkodói hangját viselte nehezen Anna.
Miután egy alkalommal olyan heves volt az
összecsapás, hogy mindketten elsírták
magukat, Anna mélyen gondolkodóba esett: Mit tegyek?
Hagyjam rá, ne figyeljek rá, gondolja csak, hogy ő
uralkodik? Mert ez így borzasztó, ez felemésztő.
S akkor különösen békés belső
sugallatot kapott:
– Ne vitatkozz! Ne akarj felülkerekedni rajta! Ne
gondold azt, hogy ő uralkodni akar! De ne is zárkózz be,
s ne is vonulj vissza sértődötten,
megbántódva, vagy gőgösen!
– Hagyd, hogy elmondja! Majd lejjebb megy a hangja, ha nem
torkolod le rögtön. Hallgasd meg! Észre fogja venni,
hogy „hallgató” vagy. Fogadd el olyannak,
amilyen! És szeresd! Szeresd…
– Ne tegyél mást – csak szeresd!
A következő beszélgetés közben a mindig
egy szinttel magasabb hang higgadtabb árnyalatot kapott.
Megállt egy pillanatra, s úgy folytatódott, mintha
Anyja nem is értené, mi történt.
Miután elmondta mondókáját, feszes
arca megenyhült, zavartan és hálásan
nézett rá. Két év múlva
szólították el
„odaátról”, s ez alatt a két esztendő
alatt hangos szó szinte nem hangzott el köztük.
Az „uralkodói” hanghordozás eltűnt a
kapott, érzett szeretettől, s megtelt a jó
értelemben vett alázattal. Béke volt
köztük. Könnyezve csókolta meg Anyja egész
életében szolgáló kezét.
Mi lenne, ha tudnánk úgy szolgálni, hogy nem
akarnánk feltétlenül uralkodni is?
Ha ez a két dolog – szolgálat és
uralkodás – nem akarna kéz a kézben
járni! Úgy szolgálnánk, hogy nem
várunk cserébe feltétlen főhajtást,
engedelmességet, viszonzást, saját
véleményünk ellenvélemény
nélküli elfogadását!
Úgy szolgálnánk párkapcsolatban,
családban, közéletben, politikában, hogy
szolgálatunk akkor is „szolgálat” maradna,
amikor már bizalmat kaptunk! Ez a szolgálat nem menne
át uralkodásba, mert ezt a szolgálatot a Szeretet
vezérelné, s a szeretet sohasem uralkodik!
♣ ♣
♣
