Ablonczy Balázs
2016-ban a karácsonyi szezonra jött ki új
könyvével, melynek a sokatmondó Keletre, magyar! – A magyar
turanizmus története címet adta. Van az
úgy, hogy egy könyv úgy kerül a kezünkbe,
hogy egyébként lehet, hogy nem vettük volna meg.
Ilyen volt nekem is Ablonczy könyve, mely az év végi
kettőt fizet, a harmadik ajándék akcióban jutott
el hozzám. Ezek az akciók mindig próbára
teszik a türelmes olvasót, hiszen a könyvesboltok
rendszerint olyan könyveket raknak egy kupacba, melynél nem
könnyű a hármat egyből összeválogatni. A kettő
általában gyorsan megvan, de ekkor jön a
sakkozás, hogy mégis mit válasszak, mit ne
válasszak, de azért ki tudjam használni az
akciót, és lehetőség szerint a lehető legjobban
járjak a három könyvvel együttvéve.
Épp ilyen sakkozásban voltam, amikor a két
másik könyv már megvolt, de sehogy sem akart
összejönni az áhított harmadik, így a
kedvezményhez tartozó könyvlistát újra
átnéztem talán kétszer is, amikor
ráakadtam a magyar turanizmus történetére.
Egyből a keleti nyitás jutott eszembe a cím
alapján, mely a politika iránt érdeklődők
számára izgalmas lehet, de aki ezt nem követi,
talán egyből átsiklik felette, és inkább
nem teszi még az internetes kosárba sem a könyvet.
Végül én mégis Ablonczy könyvét
választottam, és néhány nap múlva
már a kezemben tarthattam a neten rendelt három
kötetet, melyek közül valamiért épp ezzel
kezdtem az olvasást.
Egy biztos, hogy a 19. században indult turanizmust sokan
sokféleképpen forgatták ki, és az idők
során alakult olyanná, mely a 21. századi ember
számára nem kicsit mosolyogtató. A
válságok idején az emberben van egy olyan
törekvés, hogy találjon magának egy
kapaszkodót, mely kiutat jelenthet számára.
Valahogy így kezdődhetett ez az eszme is, és épp
ezért tér vissza időről időre valamilyen újabb
variációban. Nem nehéz megtippelni, hogy egy
véget nem érő történetként
sokáig jelen lesz még nemzetünk
életében. Ablonczy jól tudja ezt, ezért
kronologikus sorrendben halad, nem csapong, néha
túlságosan is részletekbe menően akar mindent
megosztani olvasójával. A populáris
stílusban megírt mondatok olvasmányosak, nem
érezhető rajtuk a tudományos távolság. Ő
maga is arra jut, hogy elég kevés az igazán
használható dolog ebből az eszmerendszerből. Ilyenek az
építészeti- és a
képzőművészeti alkotások, ezeket szépen
sorra is veszi.
Utólag már könnyen mondunk
ítéletet, hogy ez egy zsákutca eszme volt, mely
nem aknázta ki eléggé a lehetőségeit,
például az expedíciókat, ezért a
vélt keleti őshazáról sem kaphattunk komplexebb
képet. Mennyivel gazdagabbak lennénk, ha nem
néhány kutatóutat szerveztek volna Keletre, hanem
jóval több régészeti kutatás indult
volna az elképzelések szerint keleti hazánkban is.
Ezt jobban fel kellett volna futtatni, ehelyett maradt az olyan
elmélkedés, mely szerint mi majd a turáni
népek szellemi vezetői leszünk. Nem a terepen
gyűjtöttek anyagot, hanem az íróasztal
mögül ábrándoztak.
A 20. század elején teljesen komolyan
gondolták, és széles társadalmi
réteg hitt a turanizmusban a gépíró
kisasszonyoktól a banktisztviselőkön át az ismert
politikusokig. Minden társadalmi csoport ezzel akart
kompenzálni, főleg a trianoni veszteség után,
amikor szinte gyógyírként akarták
használni. Ez kedvező időszak volt, hisz akkor érte
virágkorát, amikor még nem volt TV, így a
felesleges energiákat nem a zajláda nézése
kötötte le, hanem az elmélkedés valamiről, ami
lufiként néhány évtized alatt kidurrant
ugyan, de igaz híveit sohasem vesztette el. A kommunizmus
idején persze mindenki igyekezett elfelejteni, hogy ő
valójában milyen mértékben volt az előző
rendszerben turanista, így maradt az illegalitás az
egykori tagok számára. A rendszerváltás
után egy ideig elő sem került, majd a kétezres
években újra szárnyra kapott, ebben nagy szerepe
volt a gazdasági világválságnak is.
Előkerültek a korábbi fantazmagóriák, a
tudományos alapot is nélkülöző gondolatok,
valahogy úgy, mint amikor megvan az ötlet, csak azt ki
kéne valamivel tölteni. Sajnos, az esetek
túlnyomó részében nem a legjobban
sikerült kitölteni, elég csak a sumér-magyar
rokonságra gondolni, de az olyan hihetetlenségbe
hajló elképzelések, minthogy Jézus
pártus volt, ugyanúgy hozzákapcsolódtak az
eszméhez.
Talán egy kevésbé tömör szerkezet
és jó néhány személy
elhagyása, az „inkább a mesélem a
történetet, nem pedig mindent beleszuszakolok” jobb
elrendezést adott volna. Ettől függetlenül
élvezhető, sok olyan dologra rávilágít,
amivel a mai kor embere nem, vagy szinte semennyire sem foglalkozik a
téma kapcsán. A mai fiatalság a főiskolai
tananyagokból vagy itt-ott elkapott mondatokból
értesülhet ugyan a turanizmusról, de
kötődése csak azoknak lehet, akik esetleg
családból hozzák az eszme iránti
érdeklődést.
Sokan a turanisták közül a mai napig egy
délibábot kergetnek, pedig szükségünk
volna arra, hogy sokkal biztosabb pontokon álló
tudásunk legyen arról, hogy honnan jöttünk,
épp azért, hogy tudjuk, hogy hová tartunk. Az
elmélkedés nem rossz, de a turanizmust látva igen
káros hatásai lehetnek. Talán ezt belátva,
az eszmeáramlat követői a 21. században a
régészet felé fognak fordulni, mely
költséges ugyan, de képes maradandó és
látványos eredményeket produkálni.
(Ablonczy Balázs: Keletre,
magyar! – A magyar turanizmus története. Jaffa
Kiadó, 2016, 297 p.)
♣ ♣
♣
