Lelkem egy nap felszállt a csillagok közé.
Sokszor vágyakoztam a magasba, hisz igenis szerettem volna a
mindenség részévé válni.
Éreztem, hogy hozzám hasonló, s mégis tőlem
nagyon különböző, egykorvolt lelkek, fénylő kis
planéták hunyorognak, villognak körülöttem
eltérő mértékben, s valószínűleg
földi habitusunk dönti el a pislákolás,
ragyogás, villódzás mértékét.
Tétován szemlélődtem. Azt hittem, idefent
egyértelműbbek lesznek a viszonyok, s csak a földiektől
való távolságunk határozza meg, kit milyen
fényesnek látnak odalentről. Nagyot tévedtem.
Hát itt is túl akar tenni egyik a másikán?
A csillagközi lét ugyan magasabban valósul meg, mint
porfészkünké, mégsem magasabb rendű?
Megszédülve a felismeréstől (vagy a kozmikus
élménytől, a soha nem tapasztalt
magasságtól, vagy mégis inkább a rideg,
fagyos valóságtól), nem is erőltettem felsőbb
létemet, fent tartózkodásomat, azaz
fennmaradásomat. Így aztán bőven idő előtt
lehullottam. Talán éppen engem láttatok, mikor
azon az augusztusi éjszakán – meglátva
lefelé ívelő röptömet –
kívántatok valamit. El ne áruljátok
senkinek, mi volt az! Na jó, lehet, hogy nem is vagyok igazi
csillag, csupán egy meteorittá váltam.
Megkeményítettétek szívem, s kővé
lettem. Becsaptatok, becsapódtam.
Volt, ki üstökösnek nézett, mámort,
reményt hoztam egy pillanatra életetekbe.
Átlátszóan egyszerűek voltak föntről
szándékaitok. Mielőtt leestem – vagy
letaszítottak –, azt is jól láttam, ki fogja
kövemet tovább görgetni fel, a hegyre…
♣ ♣
♣
