December korán sötétedő és későn
világosodó napjaiban újra és újra
meglátogat egy gyerekkori emlék. Az első adventi hajnali
mise, a roráte különös varázsa. Ez adta
kezembe a tollat.
A világra csodálkozásom éveiben
apám Győrszabadhegyen volt kántortanító.
Ezen a Győr peremén lévő településen, amely
ma már Győr szerves része, értek az élet
első örömei – a természettel kötött
barátságom, iskola padja, zsenge szerelem –, de itt
égette belém billogát a háború
rettenete is.
Miután szüleim
meghányták-vetették a könnyeimmel is
erősített kérésem, mint első osztályos
nagylány, apám kezét szorongatva elindultam a
sötét decemberi hajnalok misztikumában.
Mélységes, bundás sötétben
lépdeltünk a templom felé. Különös
szorongás és büszke öröm
nyugtalanságában erősen szorítottam apám
kezét. A sötétség titkait
mélyítették az egymástól tisztes
távolban szerénykedő utcai lámpák
fényei és a sejtelmes térből kibontakozó
emberalakok. Kabátba, kendőbe bugyolált furcsa
lények. Egy irányba igyekeztünk, a templom
ajtajából kiszűrődő fény felé.
A küszöbön túl a belső tér már
biztonságot ígért. Égtek odabent a
fények, a templom hangulata mégis más volt
fényes és homályosan titokzatos részeivel,
mint a nappali szertartásokon.
– Ugye, fölmehetek veled? – néztem
könyörögve apámra. Erősen szorítottam
kezét.
– Gyere, de jó legyél! – szólt,
szája szegletében bujkáló mosollyal.
Így jutottam fel egy oldalfalhoz simuló
falépcsőn a templomi karzat sajátos
világába.
Testközelből óriásnak hatott a tér
hátsó falát beborító
orgonasípok rendje. Tiszteletet parancsolt az orgona több
manuálos billentyűsora, a hangszínt
módosító lábpedálok. Az
orgonától kissé távolabb, a
félhomályban bújt meg az a hatalmasnak tűnő
lábpumpás fújtató, mely levegőjével
szólaltatta meg az orgonasípokat. Egy izmos kamasz
egész testsúlyával és komoly
lábmunkával dolgozott a sikerért. Ám
figyelmemet leginkább a lámpafényben
álló orgona kötötte le.
Egy ideig csendesen álldogáltam mellette, majd egy
bátor lélegzettel apu mellé csuszantam az
ülésre. Ő hagyta. Emlékszem, fáztam. Apu
zsebébe dugtam egyik kezem. Egyszer csak fülembe
súgta:
– Ha szólok, lapozd a kottát!
Bólintottam. S ha kellett, lelkesen tettem eleget a bizalmi
feladatnak. Így lettem részese,
szolgálólánya életem első
rorátéjának. Boldog voltam.
Érintés közelben érzékeltem a
mennyezeti freskók szépségét, és a
karzat magasából egyszerre lett az enyém a fent
és lent tágassága, a hajnali belső tér
misztikuma. Jó öreg papunk az oltár előtt,
nénikék kendő-takarta alakja itt-ott a padokban.
És zengett az orgona.
Idővel már nem hatott rám ilyen elemi erővel ez a
hajnali élmény. Ám örökre enyém
maradt egy adventi dal. Dallama és mondandója
egyaránt. Elgondolkodtató szövegében az
öröm mellett megszólalt az emberi önzés
is, mely Betlehem falai közül kirekeszti, s az
istállók hidegébe küldi a gyermekét
váró Máriát:
„Betlehemnek őslakói
ajtótok kitárjátok,
József zörget,
Az üdv előtt
ajtótok ne
zárjátok.
Egy se hallja, egy se szánja,
mind kizárja
Máriát,
Kirekesztik, tova küldik
őt és szent
fiát…”
Ez az ének újra és újra megszólal
bennem, ha advent napjaiban fellobban gyertyánkon a láng.
♣ ♣
♣