Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Örökké virágáruslány

SZÉPIRODALOM

Téglás-Hajós Éva

Adventi roráte

– Gyermekkori emlék –

December korán sötétedő és későn világosodó napjaiban újra és újra meglátogat egy gyerekkori emlék. Az első adventi hajnali mise, a roráte különös varázsa. Ez adta kezembe a tollat.

A világra csodálkozásom éveiben apám Győrszabadhegyen volt kántortanító. Ezen a Győr peremén lévő településen, amely ma már Győr szerves része, értek az élet első örömei – a természettel kötött barátságom, iskola padja, zsenge szerelem –, de itt égette belém billogát a háború rettenete is.

Miután szüleim meghányták-vetették a könnyeimmel is erősített kérésem, mint első osztályos nagylány, apám kezét szorongatva elindultam a sötét decemberi hajnalok misztikumában.

Mélységes, bundás sötétben lépdeltünk a templom felé. Különös szorongás és büszke öröm nyugtalanságában erősen szorítottam apám kezét. A sötétség titkait mélyítették az egymástól tisztes távolban szerénykedő utcai lámpák fényei és a sejtelmes térből kibontakozó emberalakok. Kabátba, kendőbe bugyolált furcsa lények. Egy irányba igyekeztünk, a templom ajtajából kiszűrődő fény felé.

A küszöbön túl a belső tér már biztonságot ígért. Égtek odabent a fények, a templom hangulata mégis más volt fényes és homályosan titokzatos részeivel, mint a nappali szertartásokon.

– Ugye, fölmehetek veled? – néztem könyörögve apámra. Erősen szorítottam kezét.

– Gyere, de jó legyél! – szólt, szája szegletében bujkáló mosollyal.

Így jutottam fel egy oldalfalhoz simuló falépcsőn a templomi karzat sajátos világába.

Testközelből óriásnak hatott a tér hátsó falát beborító orgonasípok rendje. Tiszteletet parancsolt az orgona több manuálos billentyűsora, a hangszínt módosító lábpedálok. Az orgonától kissé távolabb, a félhomályban bújt meg az a hatalmasnak tűnő lábpumpás fújtató, mely levegőjével szólaltatta meg az orgonasípokat. Egy izmos kamasz egész testsúlyával és komoly lábmunkával dolgozott a sikerért. Ám figyelmemet leginkább a lámpafényben álló orgona kötötte le.

Egy ideig csendesen álldogáltam mellette, majd egy bátor lélegzettel apu mellé csuszantam az ülésre. Ő hagyta. Emlékszem, fáztam. Apu zsebébe dugtam egyik kezem. Egyszer csak fülembe súgta:

– Ha szólok, lapozd a kottát!

Bólintottam. S ha kellett, lelkesen tettem eleget a bizalmi feladatnak. Így lettem részese, szolgálólánya életem első rorátéjának. Boldog voltam.

Érintés közelben érzékeltem a mennyezeti freskók szépségét, és a karzat magasából egyszerre lett az enyém a fent és lent tágassága, a hajnali belső tér misztikuma. Jó öreg papunk az oltár előtt, nénikék kendő-takarta alakja itt-ott a padokban. És zengett az orgona.

Idővel már nem hatott rám ilyen elemi erővel ez a hajnali élmény. Ám örökre enyém maradt egy adventi dal. Dallama és mondandója egyaránt. Elgondolkodtató szövegében az öröm mellett megszólalt az emberi önzés is, mely Betlehem falai közül kirekeszti, s az istállók hidegébe küldi a gyermekét váró Máriát:

„Betlehemnek őslakói
ajtótok kitárjátok,
József zörget,

Az üdv előtt
ajtótok ne zárjátok.
Egy se hallja, egy se szánja,
mind kizárja Máriát,
Kirekesztik, tova küldik
őt és szent fiát…”

Ez az ének újra és újra megszólal bennem, ha advent napjaiban fellobban gyertyánkon a láng.
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©