Ha tanulmányhoz kezdek, nem restellem elővenni az Értelmező
Kéziszótárt, hogy megnézzem, hogyan
is határozza meg a szóban forgó
témát. Ezt olvasom: 1. Hirtelen gerjedt harag, düh.
Egyszerű, világos, egyértelmű. Így is gondoltam.
Nem is folytatom.
Sajnos, az emberek között igen sok az indulatos; akik nem
gondolkodnak előre tetteik következményein, hanem hirtelen
feltámadt dühből cselekszenek. A legtöbb ilyen
emberről a kriminológia területén szoktunk olvasni.
„Halálra verte a
férfi a csecsemőjét, mert nem bírta hallgatni a
sírását.” – „Megfojtotta
újszülöttjét az anya, mert elvesztette a
fejét.” – „Vita közben kést
rántott az ittas férfi – megölte a
barátját.” – Nem bírták
leküzdeni hirtelen támadt indulatukat; elborult az agyuk
– ahogy mondani szokták.
Vég nélkül lehetne sorolni az idézeteket,
a napi hírekből.
Azután gondoljuk végig az indulatos ember
mindennapjait. Hamarosan rájövünk arra, hogy a bajokat
elkerülendő, a gyökerénél kellene megfogni,
hogy baj, nagy baj ne forduljon elő. Ez érdeke az indulatos
embernek és a társadalomnak is.
Mire gondolok? Kiszűrném az indulatos
tanítókat, tanárokat –
általában a gyerekekkel, emberekkel foglalkozókat!
Az indulatos oktató nagy kárt tehet a gyermekek
lelkivilágában: gyakran igazságtalan,
részrehajló. A gyermek egész életére
kiható módon kezel – olykor kiválasztott
– gyermekeket. Jókai egy helyen így
ír: „Egy indulat,egy szenvedély, egy harag,
egy sértés, egy tüzes pillantás
megfordít, s önmagát ellenkezőjévé
teszi.” Az indulatos ember többnyire nem is ismeri fel
magán ezt a tulajdonságot.
Az indulat lehet jótékony is; egy
írótól hallottam, hogy akkor lendül bele
igazán az írásba, ha valamilyen indulat vezeti a
kezét, a gondolatát.
Eddig az indulat, a düh eseteit próbáltam
bemutatni. De térjünk át az indulat két
jelzőjére: a jó- és a rosszindulatra.
A rosszindulatú embereket jobb elkerülni. Ők nemcsak a
társadalomnak, hanem önmaguknak is ártanak. Egy
ügyem elintézésére vidékre kellett
utaznom. Ismerőseimet kérdeztem, hogy esedékes
kérelmemmel kihez fordulhatnék. „Semmiképpen
se menj X-hez, mert az a nem idevalósiakkal szemben tele van
rosszindulattal; inkább Y-t keresd fel, ő igazi
segítőkész, jóindulatú ember, aki, ha
megtudja, hogy milyen messziről jöttél ide, kis ügyed
elintézésére, biztosan segíteni fog.”
Nem könnyű első látásra felismerni, hogy mi
rejtőzik az emberekben. Sokszor a családunk tagjai, vagy
barátaink közül sem tudjuk felismerni a jó-
vagy rosszindulatúakat. Ehhez történnie kell
valaminek, amikor az ember „kimutatja foga
fehérét”.
Az ilyen-olyan indulat olyan gyakori kísérője az
embereknek, hogy ennek témája sok irodalmi műnek. Mennyi
regényben olvashatunk róla; hány operának
szinte alaptémája. Amikben például a
féltékenység vált ki indulatokat. Az
indulatok irodalmi szerepeltetése nem öncélú:
rá akar mutatni a veszélyekre, a konfliktusok
kialakulására. Így akar hatni az emberekre.
Érdemes olvasnunk Schopenhauert: „Aki azt akarja, hogy
az élete hitelre találjon, mondja ki azt hidegen
és indulat nélkül.”
Indulatos emberrel nem jó vitatkozni.
Leszerelésének jobb szere az oda nem figyelés. Ha
egy dühkitörésnek nincs visszhangja, hamarabb
elcsitul, mintha megpróbálunk bármit tenni ellene!
Egy asszony ismerősöm mondta: „A férjemmel nem
lehet veszekedni, mert egyszerűen úgy tesz, mintha nem is
hallaná, amit mondok. Inkább nem beszélek a
falnak.
Néha ez ilyen egyszerű!