Ebben a rohanó világban csak kevesen veszik észre, milyen gyönyörű csodát tár elénk a természet. Napról napra, vagy percről percre újabb varázslatot készít. Amíg az ember elmélyülten nézi, elfelejti minden búját, bánatát, fájdalmát.

Úgy hozta a sorsom, hogy kórházba kerültem. Mindennap csodáltam a János-hegy oldalán lévő fákat és az égbolt minden rezdülését. Épp akkor jelezte az ősz az érkezését.

A reggelek már hűvösek voltak, de néhány óra múlva fényesség borította be a hegyoldalt. A Nap sugarai táncoltak a fák lombjain. Az éjszakából visszamaradt harmatcseppek pedig úgy csillogtak, mint egy-egy kis gyöngyszem. Később aztán fölszippantotta őket, és diadalmasan erős meleget árasztott rájuk. Az égbolt tiszta kék volt, mintha nyár lett volna. Bár néhány jel arról árulkodott: beköszöntött az ősz.

Sárga levelek jelentek meg a zöld lombok között. A fák termése barnára érett. Egy mókus mindennap lesétált a hegytetőről a villanyvezetéken. Gondolom, lakmározni járt. Majd később vissza sétált. Nyugodtan, ráérősen, nem zavarta az autók zaja. Néha leült, figyelt, a napsugarak megpihentek a bundáján, ettől aranyszínűvé vált. Úgy csillogott, mint az igazi arany. Csodálatosan szép volt. Szerettem volna megsimogatni!

Így ment ez néhány napig. Egyik nap megjelentek az égen a „tejszínhabos” gomolyfelhők. Elnéztem őket, milyen gyorsan haladtak, hogyan változtatták az alakjukat. A Nappal időnként bújócskát játszottak. Változott a színük is. Szürkék, azután egyre sötétebbek lettek. Három hosszú csík formálódott a felhőkből, köztük pici résnyire látszott az égkék színe. Úgy nézett ki, mint három lépcső.

Esteledett. A Nap lebukott a János-hegy mögé. De onnan visszanézett. Feltűnt a felhőkön a bíborvörös minden árnyalata. Szinte vonzott. Odasétáltam az ablakhoz. Amit ott akkor láttam! Sem leírni, sem elmondani nem lehet!

Ez a gyönyörűséges fény egyre terjedt. Furakodott a felhők közé, majd a belsejébe is. Elmosódott narancs és barack szín tarkította őket. A három „égi lépcső” között a kék csík bíborvörösre változott. Úgy éreztem, ha azokon a lépcsőkön fölmennék, egy különleges fénnyel kivilágított hatalmas égi palotába jutnék.

Magával ragadott a látvány. Egyszer arra eszméltem, szobatársam megfogta a karom, és megkérdezte: – Jól vagy? – Igen! – válaszoltam. – Nézem a naplementét. – Ő is csatlakozott hozzám, szótlanul álldogáltunk az ablak előtt.

Lassan beesteledett. Sötét felhők borították be az égboltot.

Reggelre nagyon hideg lett. Az emberek fázósan igyekeztek az utcán. Tíz óra tájban újra kisütött a Nap. Összeszedte maradék erejét, néhány órára nyarat varázsolt. Ám hiába volt minden igyekezete, mert a hideg éjszaka után a levelek bágyadtan lengedeztek a csípős őszi szélben. A hegyoldal sárga, barna, piros, színekben pompázott. Végleg rányomta bélyegét az ősz a tájra. 

E csodák bűvöletében teltek el kórházi napjaim. Nem volt időm a betegségemre gondolni, hiszen mindig újabb és újabb csoda jelent meg szemeim előtt. Néhány nap elteltével sokkal jobban éreztem magam.

Én úgy gondolom, hogy hozzájárult gyógyulásomhoz ez a varázslatos gyönyörű jelenség, sikerült bánatomban, fájdalmamban megtalálni a csodát!